Karácsony első napján, 2010. december 25-én írtam valamit a Facebook hírfolyamába. Gondolatmenetem pontosan akkor indult, amikor kíváncsiságból rákerestem a Like-ra, mint oldalra. Többet is találtam, végül megtetszett az egyik. A permalinkkel együtt alábbi soraimat közöltem az üzenőfalon:
„A ’Like’ gomb lájkolása komoly metafizikai kérdéseket hordoz önmagában, még karácsonykor is! Például leiken an sich, tetszszubsztanciáció, lájkolatlan lájkoló, minden lájk kiapadhatatlan és örök forrása, stb.”
A feljebb felsorolt, önkénnyel megalkotott paródiafogalmak lényegében végigvezetnek minket a nyugati szellemtörténeten, és elvezetnek filozófiai gondolkodás fejlődésének alapvetően meghatározó jelenségek, fordulatok eredendő okához: Platón és Arisztotelész tanításának összeegyeztethetőségéhez, vagy egymás iránti ellentmondásos feszültségéhez. Vajon a létezők igazi léte, létezősége immanens vagy transzcendens tartományban keresendő?
Egyébként senkinek nem tetszett említett bejegyzésem, de azért nem sértődtem meg, - szomorú sem voltam. Karácsony második napján délután felébredtem, és az absztrakció démona egy iromány megalkotására sugalmazott, ráadásul előkerült egy régi versem is. Hadd haladjak tovább bizonyos metódus és sorrend szerint.
Talán egyidős a Like-gombbal az a vita, ami egyrészről a Like antitézisének szükségessége mellett érvel, másfelől pedig a tetszésnyilvánítás egyedüli lehetőségét pártolja. Mivel az esztétika mint bölcseleti módszerekkel dolgozó szaktudomány, természeténél fogva; tagadást is magában foglaló és szükségszerű definíciók, önmeghatározások megfogalmazása után jórészt állításokkal dolgozik. Hát nem az a fontosabb, hogy szép-e valami egyáltalán, mint inkább nemszép, csúnya, idegesítő, zavaró? Meggyőződésem, hogy a Dislike gomb nemléte nem pusztán az USA-beli sajátos optimizmus importálásával magyarázható, amibe már nem fér bele a kellemetlen esztétikai ütköztetés élménye. Valami mással, az igazságot még keresem mélyebb rétegekben is. A közönytől mindenesetre nincs messze, úgy gondolom.
A következő lépés egy újabb vita színterére, a magyarosítás, a nyelvi akadályok feltárásának problémája felé mutat. Alapvetően a Tetszik a legjobb fordítása a „to like” infinitivusnak, ami rengeteg dolgot jelent mind az élő személyek, mind az élettelen online tartalmak értékelését és a velük kialakított viszonyunk minőségét illetően – a magyar nyelv képtelen visszaadni a szó hangulatát, természetesen ne keseredjünk el emiatt. A „hivatalos” magyar alak is „tetszik”-et ajánl, amikor állapotot, hozzászólást, oldalt, fényképet, kapcsolatok létrejöttének hírét, külső és belső hivatkozást szeretnénk látható módon méltatni. És akkor máris ott tartunk, hogy a tetszik-tő egyszerre jelentheti a hagyományos, magyarban még eleven „tetszikezést” és az újmagyar „tetszikelést”. Kezdek belegabalyodni, inkább ide másolom egy versemet:
Lájkolandó Facebook-csendélet
tetszikelendő
mint folyamatos melléknévi igenév
miért nem kelendő?
tudom ez a rím így nem perfekt,
de nézd meg jól,
imperfect!
Kedves Olvasó, tetszik-e majd 2011-ben is Tetszik gombot nyomni? És ne tessék elfeledni, hogy a hallgatás nem mindig negáció. Hanem valószínű, hogy az.
Boldog új évet kívánok! :-)
-marcus-
RSS