Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Art poetica á la medica

2011.01.28. 10:17 tizenhét

S íme, az ORVOS - tudós, a megbecsült, a legfőbb tiszteletben álló.
S íme, az orvos - a tudálékos, a lebecsült, a legtöbb tiszteletet váró.
Nem, nem vagyok ironikus. Sem borúlátó. A pesszimistasággal maximum hétfő reggelente köszönőviszonyban, de szorgalmas kockaként ülöm végig az előadást, ha kell. Mert úgy illik, s mert megérdemlik & különben is. Szeretem az embereket, a kicsiket, nagyokat, a szakáll mögött bújó jóságos mosolyt, a vastag szemüveget ölelő szarkaláb szépet. És azt a varázst, amely medikusként leng körül. S kimondani, hogy IDE járok… Találgatni, alátámasztani, mi leszek, ha nagy leszek és miért is éppen az. Majd hetente cáfolni meg önmagam. Mert újat tanultam, mert újat hallottam, mert sok mindent mond a politika, a rutin & az évek. Kérdezgetnek: külföld? Nem gondolkoztál rajta? S én mint jólnevelt minta- hungaricum, kedves mosollyal gyónok. Talán pár évre, csak az anyagi biztonság miatt. De nem maradok kint, „itt vagyok hon, itt az én világom”. S ha nem ábrándulok ki e világból, biztos alapként hiszem: egyszer majd segíteni fogok.   

S bár csak egy halandó, ajakiról a bölcsesség halhatatlan forrásából származik a szó, s merítkezhet mind, kinek füle, s értelme van felfogni azt a világot, melyet ember talán soha meg nem ismer.
S már csak egy halandó, ajakiról a kötelesség hall(!)hatatlan forrásából származik a szó, s pereskedhet mind, kinek pénze és sérelme van, vádolva azt a világot, melyet beteg így soha el nem ismer.
Élvezem, ha számomra bonyolult dolgokat (ó mily végtelen tárház…) értetnek meg velem- tán kínkeservesen- de rövid távú memóriám mannaként eszi-issza, mit a vizsgaidőszak ád. Aztán felejtek, s csak egy bágyadt mosoly jut a „külsősöknek”, ha csodálattal telve épp tudásom legjavát polírozzák: jaj, de jó neked, te ezt mind tudod! Az alfától az omegáig az anatómia apró-cseprő szépségeit. Nem, nem tudom… ezt úgy mondják: rémlik. Majd egyszer nagytakarítok itt is, a tekervények közt. Mondjuk, ha a szorgalmit követően beköszönt a zord december...

Tudós társaság szemléli figyelmesen, mit mond, mit tesz - félelemmel vegyes csodálat arcukon, áhítat, mely szól egy volt életnek, a jelen kíváncsiságának, s a jövő cáfolásért kiáltó bizonyosságának.
Tudós szomszédság szemléli figyelmesen, mit mond, mit tesz- kétkedéssel vegyes bámulat arcukon: átkutat, mi szól a (túl…) jó életnek, a szerep lejáratásának, s a jövőben az ápolásért járó bizonyos árnak…
Nap mint nap tanulom, látom, mivé lesz az ember. A fizikai valót, a bizonyíthatót, láthatót és észlelhetőt. Ezer arcát tanítják a halál eljövetelének, s én csak nézem a színeket, próbálok hinni a jóban, a kezelhetőben. Aztán egyre inkább vallom, hogy „nincs egészséges ember, csak rossz diagnózis…” S hogy bizony juj-de-szép lesz ez a szakma, de való világgal szembesülök majd, és meg kell találni azt a bizonyos középutat, hogy tudják majd, ha más nem is, a doktornő, doktor úr bízik & hisz bennük – de legalábbis egy kicsit most odafigyel.

Az első metszés, az első kitárt ajtó, mely belépőt kínál a még Ismeretlenbe, a tanulmány lassan felfedi titkát: de ingoványos talajra ér az utazó, a kérdés kérdést szül, a válasz már majdnem féligazság…
Az első veszély, az első rádtört ajtó, mely megmentőt kíván, s a még Ismeretlen terv, az Alkotmány lassan fedi fel csak titkát, itt irat-gyáros törvénykéz ver, s új adó, a kérdés kérdést szül, a válasz már majdnem féligazság…
S hatalmat kapok. Láthatom, mit sokan sosem. S ha Pista bácsi negyedszerre jön vissza vagy Sári néni az utcán állít meg egy (…) szóra, akkor is ott kell lennem: szívvel-lélekkel. Számolva az összes statisztikával, a rövidebb átlagéletkorral, a válási arányok vezetőjeként, a gyermekvállalás negatív beharangozásán is felülemelkedve, s hogy még a fonendoszkópom sem bírja ki egy évtizednél tovább. Cserébe műthetek, vághatok, ölthetek, oldhatok, felírhatok, tapinthatok, hallgathatok, kopogtathatok, altathatok – fáradhatok, érvelhetek, s néhanapján levegőt is vehetek…

Mérföldkövekről számol be a történelem, s Nobel-díjat osztogatnak, szerzői nevekkel illetik az újat, s gépek döntenek az életről-halálról.
Műhibaperekről számol be a köz- védelem, s vizitdíjjal fosztogatnak, szerzői: nevekkel illetik az újat, s mások döntenek az elvekről - háláról.
S talán még pár évig szükség lesz rám. Nem kopik el a belém vetett hit, s én megtanulom az alacsony költségű gyógyítás fortélyait, hogy megmentsem ezt a szép országot & állam bácsit. Na meg kispályás álmodozóként a világbékét. Jut eszembe:

A dadogós elmegy éjszaka a patikába. Hiperolt akar venni.
- Na, mit akar? - kérdi az álomittas ügyeletes.
- Hip...hip...hip...
- Hurrá - mondja az ügyeletes és becsukja az ablakot.
   
katt.

-tensi-

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr362593992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása