A gyűrűk ura…
Az előző részbe sajnos nem fért bele, de most éppen itt az ideje, hogy foglalkozzunk a Szaturnusz ékéről, a méltán híres gyűrűrendszeréről. 1859-ben Maxwell volt az, aki be tudta bizonyítani, hogy a gyűrű nem tömör, hanem ezernyi, egymástól független egységből áll. Ezen állítást a később végzett, századvégi mérések is alátámasztották.
A legközelebbi gyűrűk 6630 km-re, míg a legtávolabbiak 120 700 km-re találhatók a Szaturnusz felszínétől. Vízszintes kiterjedésük tehát monumentális, vastagságuk azonban átlagosan csupán 1 km körül van. Teljes anyagtartalma sem mondható soknak, hiszen minden bezsúfolható volna egy 100 km átmérőjű gömbbe.
Keletkezését többféleképpen próbálták már magyarázni. A legelterjedtebb okfejtés szerint egy néhai hold maradványairól van szó. Ez a hold keringése során túl közel került a bolygóhoz, átlépte az ún. Roche-határt, így a rá ható hatalmas árapályerők szétrombolták. Az így feldarabolódott kísérőből alakult ki a gyűrű. Másik, egyre inkább háttérbe szoruló magyarázata, hogy a Naprendszer és ezen a belül a Szaturnusz képződése során fennmaradó anyagok halmozódtak fel így a bolygó körül. Ezen utóbbi hipotézis bökkenője, hogy ezek a gyűrűrendszerek valószínűleg nem olyan stabilak, hogy évmilliárdokig fennmaradjanak.
Keletkezésüktől függetlenül gyönyörűen mutatnak a távcsövek okulárjaiban. Cassini annak idején három részre osztotta fel: a külső A-gyűrű, mely fényes, jól kivehető, a B-gyűrű, melyet az A-tól a Cassini-rés választ el és a halovány C-gyűrű (Fátyol-gyűrű), mely a bolygóhoz legközelebb húzódik. Található még egy vékony rés az A-gyűrűn belül is, ezt Encke-résnek nevezzük. Ezen felosztást egy hátsó kerti észlelés során is megerősíthetjük nagyobb távcsövünk segítségével. A későbbiekben felfedeztek újabb gyűrűket (D, F, G, E), valamint kiderült, hogy a rések sem teljesen üresek, hanem több halvány gyűrű alkotja őket.
Érdemes megemlíteni egy egyedi jelenséget, mely a B-gyűrűben szokott időről időre megjelenni sugár irányú sötétebb foltokként, vagyis küllőkként. Kialakulásának folyamata még nem tisztázott, feltételezések valószínűsítik kapcsolatát az elektromágneses kölcsönhatással.
2009-ben történt egy érdekes felfedezés, mikor is megfigyeltek egy, a Szaturnusztól 6 millió km-re kezdődő és 12 millió km-ig terjedő porgyűrűt. E monumentális képződmény csak infravörös felvételeken látható – ha ez nem így volna, akkor az éjszakai égen méretéből kifolyólag egy egész foknyit elfoglalna, ami a telihold kiterjedésének kétszerese. Eredete valószínűsíthetően a benne keringő Phoebe hold által elszórt anyag.
Ezzel meg is érkeztünk a Szaturnusz kísérőihez, de róluk majd a következő részben szólok.
-latyak-