Tizenhét

A felkelő nap első sugarai fénylő szikrákként csillantak meg az őszbe forduló fák tarka lombjain. A látvány szemet gyönyörködtető volt.

Milyen szép évszak is ez az ősz – gondolta magában a sötét, rongyos ruhában az utca kövén üldögélő ember – Csak ne volna ilyen hideg!

Már két éve ébresztették a nap sugarai minden áldott reggel, ha nem riadt fel hamarabb egy-egy elszáguldó autó zajára vagy egy figyelmetlen gyalogos súlyos lépte miatt. Koszos kalapjába mindig dobáltak annyi aprót, hogy meg-megéljen. Lakhelye már vagy két hónapja a környék egyik legelegánsabb öltönyboltja mellett volt, itt viszonylag sok ember járt.

Már hozzászokott ehhez az élethez, szinte mindent elfeledett, ami az előzőhöz kötötte. Csupán egyetlen érzés szorongatta szívét állandóan: a gazdag, beképzelt emberek iránti gyűlölete. Azok még akkor sem tudnának jót cselekedni, ha nagyon akarnának – gondolta magában utálattal.

Így élt a város legszegényebb embere.

*

A nap már órák óta beszűrődött a díszes függönyök között a város leggazdagabb emberének hálószobájába. Az ébredést követő két óra elteltével már hófehér autójával gördült végig a színes, őszi forgatagban. Az ablakot gondosan felhúzta, nehogy beszökjön a kellemetlen, hideg szél.

De a látszólag legszerencsésebb embereket is érheti néha balszerencse: a fontos délelőtti megbeszélés előtt egy órával öltönyét egy ügyesnek nem mondható mozdulattal leöntötte a város legdrágább kávéjával. A legdrágább kávé pedig ugyanúgy foltot hagy, mint a legolcsóbb. Számára a következmények egyértelműek: siet és vásárol egy újat, még a tárgyalás előtt.

Úti céljául a környék legelegánsabb öltönyboltját választotta. A vásárt villámgyorsan lerendezte, az új öltöny büszkén feszült rajta. Csak a boltból kijövet figyelt fel a bejárat mellett lehajtott fejjel üldögélő emberre, kinek rongyos ruháját gond nélkül átjárta a hűvös őszi szél. Hirtelen egy olyan érzés öntötte el szívét, amit már nagyon régen nem tapasztalt – szánalom egy másik ember iránt.

Kis gondolkodás után elővette a kávéfoltos zakóját, és ráterítette az először utálkozva, majd döbbenten rápillantó szerencsétlenre. Majd villámgyorsan hátat fordított, és bepattant kocsijába. Nem bírta volna ki a hálás szavakat. Nem szokott hozzá az ilyesfajta cselekedetekhez és szégyellte volna magát. Egy óra múlva pedig már nem is emlékezett az egészre.

*

Körülbelül másfél hónappal a nemes cselekedet után a város leggazdagabb embere – szokásához híven – hófehér autójában haladt végig a városon. Amikor elhaladt a környék legelegánsabb öltönyboltja mellett, hirtelen eszébe jutott a szerencsétlen a bejárat mellett. Hirtelen elfogta a kíváncsiság.

Megállt az út szélén, és odasétált a bolthoz, ahol legutóbb másfél hónapja ajándékozta el kávéfoltos zakóját. De a bolt előtt nem ült senki. A rongyos embernek nyoma veszett. De nem hagyta annyiban a dolgot, odament a legközelebbi emberhez, egy ott dolgozó munkáshoz, aki épp társaival vitatott valamit.

- Elnézést, de nem tudnák megmondani, mi történt azzal a hajléktalannal, aki mindig ott üldögélt a bolt előtt? Olyan másfél hónappal ezelőtt még ott volt – kérdezte a férfitől, aki elgondolkozva nézett vissza rá. Végül szemében felismerés csillant.

- Az a szerencsétlen már vagy három hete nincs itt. Ha jól tudom éhen halt. Őszintén szólva én sem adtam volna aprót egy olyan embernek, aki a városban kapható legdrágább zakóban kéreget.

Még állt egy percet a bolt előtt a bejáratot bámulva. Végül beszállt a kocsijába és továbbhajtott – a város leggazdagabb embere.

-latyak-