Tizenhét

(Vándorlás Nagy Lászlóval és Csontváry Kosztka Tivadarral)

A Szó:

Egyszerre születtem egy csikóval, és úgy születtem, hogy majdnem belehaltam. Aztán erősítettek mormolt mesék, arcomra kent korom, nagylányok csókjai, jégesőben futások és szögbe lépések, nőttem anyám és apám fölé, hogy árnyékot tartsak nekik öreg napjaikban. Feküdtem fű közt, fejem fölött átugrott egy cigánylány, s az ég keskeny résnyire kinyílt akkor. Szaladtam cseresznyevirágos ággal, poroztam vele patakot, marhát, szőke hajat, eget (majd lettem árkolt arcú, de könnyem nincs, mi elfolyjon árkaimban). A hószín ingvállak, szalagos kalapok, mezítlábak, terhes szoknyák, eres csikószemek imbolyogva vonultak, éles, súrló dallamok buggyannak ki a szájakon. A falum megindult meglelni a helyet, ameddig szuvas csontú lábain remegőn állva, korhadó kerítéseire, szétmálló sírköveire és fakuló templomtornyaira támaszkodva már nem láthatott. Elárult mesék helyett újakat kitalálni, új harangot önteni egy hangosabb, másféle (de ki tudja, milyen?) istennek. Fűzfa ágán ringva, a nyár eleji szélben láttam meg őket. Tündérek messzi tornyaira meresztették szemüket. Acél és üveg vicsorgott onnan, álmos páráik gyilkos ködök voltak. Láttam. Tündöklő menetük utolsó kanyarodása, utolsó lebbenés a horizonton - s könnyeim pattogása leveleken. Vagy csak a szél neszezett, mielőtt elállt.

Két öreg maradt csak egy házban. Tűz meg jácint a két drága öreg, lassan benövi őket is a zöld, tömény szagú virágok indái kapaszkodnak beléjük. Fejemen azóta szögesdrótkoszorú, rajta csillagok, szökkenek bokrok közé, szaggatok komor vásznakat, nekifutok lidérceimnek. De hősök azok is, minden disznóságok azbesztruhás vadai, műszerlelkű vasbálnák - rámvágnak, visszavetnek, cibálnak éjjel, s kihányatják kedves ételeim. Így szabdalok utat magamnak, ha sokszor egyetlen fényem is csak annyi, mit pislanó cigarettám vet elém. És ha a szerelmet fogamban tartva kell átvinnem emésztő hullámok alatt a túlsó partra, hol lágy hantokká ölelt sziklacsípők szelídségébe tehetem le, akkor is. Hogy majd mezítláb, ingben, furulyaszóval mehessek érte, ha az Istent rázó, lélekfaló ködkondákat hangommal megrogyasztottam. Lódübörgés az én hangom és leheletem hófúvás. S egy lány táncolva hóval füröszti magát, meztelenül - ha látjátok. Az én deli-szép szivárványom.

A Szín:

Nézd a dombokat ott, hátul! Mint a vas izzása. Fölöttük jégszínűvé fagy a naphagyta égbolt. Így van, és így is akarom. Emitt a roppant épületmúmia falairól gyümölcsszín ragyogás csorog alá arra, amerre az egyszerű emberek buzgón kékre mázolták házuk falát. Vagy az ég árnyékozta meg a várost és telepszik le ide mellém, szólítva munkára engem? „Dolgozz, Tivadar, szállj, Tivadar!” A fényt eltörő levegő igazgatja, vezényli itt nagyszerű rendbe a színek karát: ki hová hull, hol lesz helye, ragyogássá avatódik, vagy árnyék fenekén ül meg sejtelmes sötétkékként. Én pedig űzöm, s mindet meglelem, új feladatot adok nekik, egy növekvő csillag szolgálatába állítom őket. Remegnek, hullámoznak kezem nyomán a vásznon, én… én ellopom tünékenységüket - gyorsan dolgozom, nyitott kabátban, így, üstökömnek a keleti szél udvarol erőszakkal. Belső színek születnek, nem is tudni, hogy… hogy lélek vagy táj dobta világra őket, számít is ez, hisz a különbség elhamvad e helyen. Díszlet itt mind, ki kívül van falak, romok, hegyek és fák körén, apró célokért surranó, gyászhírre vagy semmire sem váró alakok. Arcot régóta már csak keleten (néha a tükörből) festek. De csak ha fatörzs, hegyorom vagy alkonypír rokona, vagy sokaságuk erdőként imbolyog. Az erdőben, hol összeérnek bár, de együvé nem tartoznak a fák, mind különböző arcú, s világát megosztani nem tudhatja a többivel, egyedül növekszik vagy sorvad el, bármennyire vonzza a rengeteg-lét, s helyére nyomban egy másik áll. Egy van csak, ki bágyadt karjaival a Nap útját sepri, s bár többen erdőt is alkothatnak, egymást nem zavarják. Lombjának hideg zengése a szélben örök harmóniákra hangolt, bús dallamok kánonja. Ágai az útra mutatnak vagy pengét rántanak a világra. Teste alkonyi gőzölgő tenger fölé hajlik, ágai közt türkizzé szűziesül, vagy lángszínűvé álmodja magát a levegő, prizma ő, igazzá bontani hivatott a fehér álarcba bújt égi hangot. Asszonytörzse vadóc csikók, hunyt szemű aggastyánok, ijesztő dalokat sikítva táncoló szüzek zarándokhelye hatezer éve, s az idők végéig. Cédrus! Vásznat elém, a legnagyobbat! Ó, hogy most nincsen nagyobb! Néhány év még, s a Teremtőtől bérlek, az égből hasíttatok majd magamnak tetszőt, ecset nélkül festek, magam zúgok át a téren, az én színeimmel hatalmas nyomomban!

Csak ez a sötét ne kúszna ide minden nap végén. A szél elült már, zúg a fejem. Elindulok lefelé, a hegytetőről elmúlott a fény. Hűvös lett és gonosz csönd.