„Engedj zászlórúd, mért markolsz vissza a széltől?
- Rongy lennél egyedül. Így: lobogó, lobogó”
Múltjában él a nemzet – sommás, kikristályosodott megállapítás, mely minden bizonnyal ráébreszt bennünket, hogy a múltunk nélkül beleveszünk a jövő mélységesen mély kútjába.
Gyakran tűnődöm, hogy vajon hova terel bennünket a mindennapok gyors sodra, miközben instant örömökbe kapaszkodva próbáljuk meglelni a boldogulást. Elszomorít a fiatalok érdektelensége, mely egyfajta tömeges közönybe fordul őseink vakmerő, ugyanakkor értékteremtő tetteivel szemben.
Félre ne értsen az Olvasó! Nem kívánok pálcát törni, nem óhajtom a múltbéli események percre pontos ismeretét az ifjaktól; holott az egyre kevesbedő nagy tettek kronologikus ismerete sem emberfeletti próbatétel…
Arra vágyom, hogy a maihoz hasonló reggeleken legyen egy pillanatnyi főhajtás, mely hála és köszönet múltunk igaz és bátor Embereinek emléke előtt és üzenet a jövő eljövendőinek, hogy élünk, változunk, de nem feledünk. Mert, ha mindez megtörténik, akkor van, ki hordozza az emlékezés felelősségét, és van kitől ellesni a felcseperedőnek a tisztelet misztériumait.
Valahonnan az óvodai létből táplálkoznak első emlékeim, amikor hatalmas vízfestékpacákból született a nemzeti lobogó három színe, mely sután kapaszkodott a hurkapálca rúdjába, de mindig a homokvár fokára került, és óvtuk a várárok mélyétől.
Az iskolában már átragadt ránk egy kicsit a forradalmárok hevülete, fakardjaink csattanásába beleálmodtuk a huszárok nemesacél szablyáinak cikkanását.
A kamaszkor ambivalenciával érkezett: egyfelől jól illett a lázadó attitűd világfelfogásába a rabigák lerázása, másfelől a „kötelező” ünnepély látogatás az őrületbe kergetett bennünket.
Majd a felnőtté válás során szépen konszolidálódtunk, és helyükre kerültek a dolgok: a kokárda/nemzetiszín szalag fontossága, Petőfi költészetének megbecsülése, egy szebb világ reményében hősi halált halt honfitársaink emléke.
Ma, 2011. március 15-én, munkával telik a napom. Azonban a klinika lábadozó betegeinek szenvedése sem feledtetheti velem, hogy hajdanán egy igazabb Magyarország reményében értem is született a lelkesedő beszéd, hullott a vér…
Ennek emlékét őrzi a nemzeti trikolór, amit ma reggel a szívem fölé tűztem.
-vj-
RSS