Tizenhét

Keserű

Utálom az egészet - mondtam magamnak a korlátnak dőlve. Már csak pár hónap volt hátra a diplomáig és kész. Akkor majd azt fogom hinni, enyém a világ. De én már most tudtam, mennyire keservesen bánni fogom ezt az egészet, és hogy mennyire utálom magam, amiért feladtam a napi 8 óra – nulla stressz pályámat, ezért a sok sz**ságért. Bár lett volna eszem, és előre gondolkodom, nem idióta módon megfelelni a belső késztetésnek és homlokegyenest belerohanni a napi 8 (?) óra stressz és nulla szabadidős melónak. Mégis mit gondoltam? Francba, francba, francba. Elcsesztem.

 *

Boldog

Ó, igen. Enyém a világ. Immár diplomásan, sikeresen túlélve az összes vizsgaidőszakot. Lesz majd valami jó kis állás, nekem való, ahol nem gyötörnek, megy majd az összes diagnózis, mindenkivel kedves leszek, alapos, és mindig maximálisan a helyzet magaslatán. Most vagyok fiatal, enyém a jövő. És ehhez minden képzettségem megvan. Megtanultam mindent, amit kell. Még esküt is tettem. Ó, igen. Enyém a világ.

*

Igazság

Őszintén szólva eléggé bizonytalannak érzem magam. A páciens (40, férfi) az asztalon fekszik. Gumikesztyű, papírtörlő, vazelin. Megcsinálom. És közben még figyelek is mindenre, amire kell, csak legyünk már túl rajta. Valószínűleg kettőnk közül ő van a rosszabb helyzetben. De akkor is, ÉN vagyok az, aki egy másik ember fenekében turkál, nem?

*

Utópia

? Majd még gondolkodom rajta...

- tori -