Tizenhét

Pintér papa Erzsi mama második férje volt. Körülbelül 40 évesen ismerte meg, miután már majdnem 15 éve nevelte egyedül anyámat. Az „igazi papával” létrejött házassága nem volt hosszú életű. Akár a kérész, az ő szerelmük is felröppent, és nem sokkal azután kimúlt. Kegyetlen ember volt az igazi papa. Agresszív, indokolatlanul agresszív. Anyám egyszer mesélte, hogy volt rá precedens, mikor földszinti lakásuk ablakán keresztül menekült pizsamában, mert az igazi papa késsel fenyegetőzött és a mamát nem egyszer meg is ütötte, vagy épp a hajánál fogva ráncigálta végig a lakáson. Ilyenkor a közeli tér egyik padján várta meg a reggelt, és csak azután mert hazamenni. Anyámból mégis a Világ legkedvesebb és legjámborabb asszonya lett, aki soha nem volt képes arra, hogy kezet emeljen rám. Ez talán annak volt köszönhető, hogy Erzsi mama még időben elvált az igazi papától. 15 éves koromig csupán ezeken a történeteken keresztül hallottam róla, de egyértelmű véleményt nem tudtam kialakítani magamban. Talán azért, mert túl sokszor nem is került szóba, és talán azért is, mert életemet tökéletes összhangban tudtam élni anélkül, hogy a mama és a papa házasságát értenem kellett volna.

Pintér papa volt az egyetlen nagypapám, akit születésemtől fogva ismertem. Emlékszem, folyton vicceket mesélt nekem. Nem is vicceket, inkább csak humoros történeteket, de olyan valósághűen tálalva, hogy 4-5 éves fejjel meg sem fordult a fejemben a hitelességük megkérdőjelezése. Mindig tudtam, hogy ő nem az igazi nagypapám. Mostohanagypapa volt és én szentül hittem a jóságában és emberségében. Úgy élt a fejemben, ahogy általában egy ilyen idős gyermek az őt körülvevő „nagyokról” vélekedik. Azonban gyakran tett és mondott olyan dolgokat, melyeket csak most, felnőtt fejjel értettem meg igazán. Rossz ember volt. Öregembernek ugyanolyan gonosz, mint amiket fiatal, katona önmagáról mesélt. Átitatta egy erőteljesen fasiszta szellemiség és a rideg szigor. Ő egy monolit kegyetlenség volt, amíg élt.
Egyszer egy nyári napon, mikor az időm javarészét Erzsi mamánál töltöttem, ő is ott volt és épp rám vigyázott, amíg a mama a konyhában tevékenykedett. A kanapén ülve, ahogy a televíziót néztük, megkérdezte, tudom-e, mi az a nyári kesztyű. Majd pedig megkérdezte, tudom-e, mi az a téli kesztyű. A játékosnak tűnő kérdésre reagálva vettem a lapot, és annyit feleltem, nem tudom, milyen kesztyűk ezek. A karomat kérte, én pedig szelíd naivsággal nyújtottam neki oda vézna végtagomat. Két kezével a csuklóm feletti részre markolt, mintha erősen kapaszkodna valamibe, és hirtelen mindkettőt ellentétes irányba mozgatva elkezdte megcsavarni a bőrt. Mint mikor az ember gázt ad motorral. Fájdalmas volt. Lefeszegetve a kezeit magamról, halk nyöszörgéssel kísérve tudattam vele, hogy nem tetszik ez a játék. Ő erre csak annyit reagált:
- Na, ilyenek ezek a kesztyűk.
Innentől kezdve nem vágytam több ruházatismertetésre. Gyakran mesélt a háborúról is. Állítása szerint egyszer hadifogságba került, és egy vagonban, heteken át volt összezsúfolva több száz bajtársával együtt. A kanapén lévő egyik díszpárnát maga elé véve, aminek élénkvörös, vagy inkább bordó színe volt, azt mondta:
- Több napon át, ahogy ott rohadtunk a vagonban, egymás hegyén-hátán, nem tudtunk fürödni sem. Tetvesek voltunk. A tetvek olyan vörösre csípték a bőrünk, akár ez a párna. Látod?!
Mit tud erre mondani egy 5 éves fiú? Nem éreztem magamban empátiát. Miért is éreztem volna?! Üres, érthetetlen tekintettel meredtem Pintér papára, ő pedig látva, hogy unokája egyáltalán nem érzi a történet súlyosságát, letette a párnát és tovább nézte a televíziót. Egyszer a mama nyaralójában töltöttünk két hetet. Július közepe lehetett. A nyaraló utcára néző terasza előtt szép, nagy füves udvar terült el. Baloldalon, a szomszédtól elválasztó kerítéshez közel hatalmas fenyő nyúlt az ég felé. Tizenöt méter magas is lehetett, akár egy égig érő paszuly. Terebélyes lombja a déli órákban már kellemes árnyékot vetett a közvetlen közelében elhelyezett hintaágyra. Pintér papa mindig itt pihent ebéd után. Egyszer éppen a fenyő hullajtotta tobozokat szedegettem össze, mikor a hintaágy mellé keveredve egy kicsit meglöktem azt. Pintér papa felébredt a szunyókálásból és maga mellé ültetett.
- Meleg van mi, Gyuluskám? – kérdezte barátságosan.
- Hát nem annyira. Nekem nincs annyira melegem – feleltem.
- Az jó, az jó.
Ekkor az utcában egy cigány kisfiú tekert el a ház előtt. Arca maszatos, haja fekete és kócos. Lábán egy lyukas tornacipő volt, ruháját pedig egy foltos, fehér trikó és vörös klottnadrág képezte. Egy pillanat volt az egész, semmi több, ahogy a ház mellett elhúzott kontrás biciklijén. Pintér papa látta ezt. Nem szólt, pár percig maga elé bámult és egyszer csak azt mondta:
- Tudod milyen szigorú ember volt a nagyapám? Őt én is Pintér papának hívtam. Szóval, tudod milyen ember volt a Pintér papa?
- Nem tudom. Milyen?
- Egyszer egy téli napon, mikor a Pest felé tartó vonatra szálltunk fel, én, Pintér papa és a nagymama, tele volt a vonat, egy árva ülőhelyet sem lehetett találni. Az egyik négyesben 4 cigányember ült, akik hangosan nevetgéltek, zavarva az utasokat. A mama már öreg volt, Pintér papa pedig minden áron helyet akart szerezni neki. A cigányok elé lépett, és azt mondta, adják át a helyet. Azok nemmel feleltek és kinevették őt. Erre a hozzá legközelebb esőt felrángatta az ülésből, és úgy pofon vágta, hogy a cigány arcáról majdnem leszakadt a bőr. Utána átadták a helyet. Hát ilyen ember volt a Pintér papa.
Nem szóltam, csak néztem rá bambán. Elmosolyodott, kivette a kezemből a hosszúkás tobozt és kettétörte, majd pedig elhajította.
- Értesz abból egyáltalán valamit, amit én mondani akarok neked? – kérdezte ingerülten.
- Nem tudom, miért bántotta Pintér papa a cigányt, de szerintem nem kellett volna – motyogtam és nem mertem ránézni.
Utána ebédelni mentünk és azon a nyáron már nem is történt semmi említésre méltó dolog. Eltelt jó pár év. Akadtak még apró incidensek, de Pintér papának nem volt sok lehetősége, hogy megfélemlítsen hirtelen előtörő vízióival. Nem jártam már olyan sokat a mamához. Tíz éves lettem, tizenegy, tizenkettő és így tovább. Sok barátom volt, folyton csibészkedtünk. Minden időmet és energiámat felemésztette a játszópajtásokkal töltött idő. Nem voltam már nagyszülőkre szoruló, magányos kisgyerek. Nemcsak én, hanem Pintér papa is öregebb lett. Ritkán láttam, de mikor sor került rá, akkor is viszolyogva gondoltam arra a kötelezően együtt töltendő 1 órára, amit az ünnepek alkalmával kellett kibírnom. Kifordult önmagából, öreg lett és szellemileg labilis. Nem ismert meg, néha Pistának nevezett. Minden alkalommal a múltról beszélt. „Horthy Miklós valóban fehér lovon ült.”, „Minden barátom halott már, akivel átvészeltük a háborút, csak én élek még.” Az ilyen és hasonló gondolatmenetei között a semmiből felbukkanó sírógörcsök törtek rá, melyek olykor nem tartottak tovább 10 másodpercnél, és utána megint az éppen aktuális beszélgetés témájához visszatérve, vidáman csevegett tovább. Unicumot ivott, sokat, és én tudtam, hogy valószínűleg részeg is, a lelki instabilitást megfejelendő. Az egész csak olaj volt a tűzre. Egy karácsony másnapján tett látogatásunk során dobozos sörrel kínált engem és apámat. A mamát küldte ki érte és ő csak a fotelben ült, semmibe meredő tekintettel, megtört és beteg öregemberként. Miután a sörök az asztalon voltak, mindannyian megfogtuk a magunkét és a nyitófület felfeszítve megbontottuk őket. Kortyoltunk párat és tovább beszélgettünk. Pár perc múlva megint jött egy hirtelen kizökkenés és Pintér papa a sörös dobozt bámulva azt mondta:
- Na, Gyuluskám! Látod, a borsodi zsidó kitalálta ezt is, hogy ne kelljen pohár. A mocskos zsidója…
 

Apám erőltetetten nevetett, én pedig dühösen, de leplezve nemtetszésemet, ültem tovább a kanapén. Pintér papa vesszőparipája volt, hogy mindenért a zsidókat okolta és szinte mindenre rá tudta bizonyítani a zsidó származást. Hiteltelen személlyé vált a szememben, mert miközben erőteljes meggyőződéssel „büdös zsidózott”, egyfolytában Unicumot vedelt, a polcon pedig Joseph Heller A 22-es csapdája című könyve pihent. Hiteltelensége mellett megvetettem azért, amiért ennyire előítéletes és kegyetlen ember volt, és amiért végig kellett hallgatnom, ahogy más népeket ócsárol, indokolatlanul. Engem nem így neveltek és ez a szellemiség teljesen távol állt tőlem. Akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem akarom őt látni. Eltelt még 2 év, és mindig jó ürügyet találva, soha nem tartottam anyámékkal, mikor Erzsi mamát és Pintér papát mentek meglátogatni valamilyen ünnep alkalmából.
Egy nap eljött az, amitől talán csak a mama tartott igazán. Az öreg, beteg és zavarodott Pintér papa szíve végleg megszűnt dobogni. Álmában érte a halál. A mama teljesen összetört. Talán ő volt az egyetlen a még élők között, aki szerette Pintér papát. Elmentem a temetésre. Hamvasztották, így nem volt kellemetlen lerónom a tiszteletem a ravatal előtt. Valamiért irtózom a nyitott koporsós temetésektől. Semleges érzések voltak bennem. Temetéseken amúgy sem szoktam sírni, de most pláne nem ment. Nem értettem ezt az embert soha és hirtelen végigfutott az agyamon a gondolat: „Miért is állok most itt?” A válasz Erzsi mama volt. A nő, aki életét két elviselhetetlen és érthetetlenül gonosz ember árnyékában élte le, és aki engem mindennél jobban szeretett, megérdemelt ennyit. Túl tudtam tenni magam személyes haragomon és ott, a ravatal előtt állva, utoljára jó utat kívántam Pintér papának.
 

-den-