A saláta fontos. Minden étkezés egy megfelelő alappal kezdődik. Nem tagadom, esti étkezéseimet olyan mennyiségű fejes salátával és egyéb nyers zöldségekkel kezdem, hogy múltkor a nagypapám látva az adagot, megvádolt: vega vagyok. Ezután jött a hidegzuhany: a saláta pusztán előétel. Fogta magát és kiment a konyhából. Azóta nem beszéltünk ételről. Szóval számomra fontos és úgy éreztem, közös főzésünk részévé kell tenni a nyers zöldségek adta, bevezető örömöt. Vittem otthonról egy fej salátát és pár „lóuborkát”, amelyek már-már rántani való cukkininak néztek ki. Ezeket megpucoltam és felkockáztam. Mostanában mániám a rusztikusság, ezért egyszerű, tenyeres-talpas, ám annál ízletesebb salátát akartam készíteni. Már csak rendszerezett állapotában sikerült vj kamráját közelebbről is megismernem. Állítása szerint, közel sem volt ilyen átlátható, bár neki épp a káoszban volt meg a rend. Rendszerezett kamra, tele mindennel, mi szép és jó. Akár egy boszorkánykonyhában, mindenből egy kicsi. Elmélázva a polcokon nem az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy mi van a kamrában, hanem mi nincsen. Irigykedtem, csodálkoztam, megijedtem, felbátorodtam, végül elbizonytalanodtam: Mikor lesz nekem ilyen kamrám? Végül a tökmagolaj mellett döntöttem, de került a salátára még egy kis balzsamecet is. Aztán minden összetevő közül jött a már egy hete áhított, vaníliás só. Az ominózus estén, mikor első közös borozásunk és Blueberry Törkölyözésünk történt, vj megmutatta a konyhájában található összes fűszert. Ekkor találkoztam a fent említett sóval. A fejemben maradt és tervbe vettem, ezt még egy nap használni fogom. A salátában érvényesülő ízek egy kellemes nyáresti harmóniát szültek. Remek előételnek bizonyult.
Mivel Deniblu tolja a harcos étrendet, kapacitálta a salátát is. Mivel imádom a salátákat, egy fikarcnyi ellenvetésem sem volt. Tekintettel az est széles spektrumú gasztronómiájára, a rusztikusság jegyében készült. Feltéve, hogy a bourbon vaníliával ízesített só még felfogható rusztikus összetevőnek. A Halen Mon walesi sóra egy budapesti gasztrotúrám kapcsán figyeltem fel, amikor a fő misszió egy megfelelő gránitmozsár beszerzése volt. Miután rátaláltam a zúzó eszközre, már felszabadult a tudatom, és körülnéztem, mi érdekelhet még a kínálatból? A sóknál ragadtam le, mert roppantul izgalmasnak tartom, amikor egy rozéra sütött húsra nagy sókristályok kerülnek, szeretem, ahogy a sóbomba szétomlik a számban. Az említett vaníliás kollégának az a sajátja, hogy a szemcsék felületét bourbon vanília borítja. Az illata izgalmas, az íze különös és meglepő: egyszerre sós és vaníliás. Salátában is különlegesen működik, mert a meglepetésre játszik.
Az említett törkölyös estén, amikor már eggyel kevesebb pálinka is sok lett volna, elkezdtem előszedegetni a fűszereket és a csukott szemű vendégeknek ki kellett találniuk, hogy vajon milyen fűszert szimatolnak. Sejtettem, hogy a vaníliás sóval beviszem őket a zavarosba, ott toporogtak, szimatoltak, majd álmélkodtak. Ahogy felvázoltam a só lényegét, láttam Deniblu szemében a csillanást, és legközelebb nagy biztonsággal szórta a salátára a vaníliás sókristályokat. Rusztikus saláta, némi csibészséggel: mi így szeretjük.
És Ön, hogy szereti a salátákat?
RSS