Borinak.
Született egy Borbála* parafrázis és még ha kicsit ráz is, lehet akár gáz is, ha rád gondolok, veled minden szebb már is. Bár tele vagyok veled, mint tintával a kalamáris, el nem adlak, nem vagyok én holmi árus.
Belevarrlak a zsebembe, onnan többé senki se nem ki, se nem be!
Mint mondottam már neked, ne aggódj Borbála, elviszlek majd egy órára, vagy többre, kettőre, örökre. Osszam-e ezt most még körökre vagy ideje, hogy tovább pörögjek?
Örökölni egyet, téged, szíved, neved, Borbála, ha veled ülök ki a tornácra, lehet vacsorám tormára hasonlító, engem, kit szíven és hason lőtt Ő, az irántad érzett szeretet.
Barátságunk magva egy morzsás kanapéra volt rakva, onnan nőtte ki magát hajnalok hajnalán, hogy aztán Kupa tanár úr asztalán legyen virág, fa majd erdő, imádlak Borbála, te kis semmirekellő.
Közös kávék, megannyi cinkelés, mint tinédzserarcon a kelés, mesés, hogy vetted a lapot, és ha Dani ölelt, vagy épp „harapott”, te tudtad, ez ad majd mindennek alapot.
Pogányban volt a legjobb a brassói, asztalnál ülve nem kérdeztem, van-e bors s só itt, a halászlébe erős paprikát tettem, de csak borsónyit, hogy aztán vízből igyak rá korsónyit.
Pár hónap alatt lettél szívemnek egy meghatározó csücske, mint az esti fű tücske ciripelsz ott szüntelen, szertelen.
Szert tenni rád olyan volt, mint mikor feljön a telihold és aludni nem hagy, zaklat, éjszakából csinál nappalt, mindent beragyog, őszintén mondom Borbála: Ne tűnj el, mert meghalok!
Öröm az ürömben, ürömből meg pálinka, hogy abszintként bolondítottál meg és jöttél nekem a legnagyobb pánikban.
Pánikom alapja volt a magány egy nagy darabja, üresség, senkihez sem kötöttség, de mióta vagy, virul az agy, és Sarbak-ék legszebb lánya Borbála, tudd meg: Szeretlek marhára!
* Varró Dániel, Borbála című verse nyomán
-den-
RSS