Tizenhét

Kedves Olvasónk!

Mielőtt azt hinnéd, hogy újabb gasztronómiai utazásban lesz részed, el kell, hogy keserítselek. Ezt a cikket nem a Gasztomacsók írják.
Öt éve, hogy Pécsen tanulok, vagyis életvitelszerűen itt tartózkodom, mint kiderült (ennyi előnye volt a népszámlálásnak), de még ez idáig nem voltam a Mecsekben medvehagymát gyűjteni. (Fáj is a szív.) Tehát ebben a pár bekezdésben arról írnék, hogy mit is adott nekem ez a hagyma- és izzadságszagú csütörtöki délután.
Barátaim unszolására (és a fröccs erejében bízva) elindultam én is az alig(?) negyven perces útnak. (Sose bízz az okostelefonod GPS-ében!) A napfény, a virágzó fák illata, a körülötted zümmögő legyek és méhek, a haragos kutyák és a verejtékező testtájak egyre több poént szültek, az idő csak úgy repült. Néha elméláztunk a Szkókó és Daindol földbirtokosainak palotáin, sziklakertjein és halain a mesterséges tóban, vagy éppen igyekeztünk olyan magasra mászni, hogy belássunk csak azért is a két méteres kerítések mögé. (Ott vagyunk már?!) És egyszerre elénk tárult az a tisztás, ahonnan egész Pécset látni lehetett. Állati volt. Lassan elértünk ahhoz a ponthoz (amikor már eltűnt minden folyadékból a szénsav, és kínosan meleg lett), ahonnan már csak egyenesen kellett sétálni tovább. (Elméletileg.) A TV-torony karnyújtásnyi távolságban van, inkább oda kellene menni.

Végső elkeseredésünk határán megláttunk néhány alakot a távolban szatyorral a kézben. Megnyugodtunk, jó irányba megyünk. (De haza fogunk érni még sötétedés előtt?) Végre! Valaki felkiált: Érzitek ezt a fokhagyma illatot? Én ugyan semmit sem éreztem, pedig ahogy észrevettem, bokáig gázoltam benne. Mindenhol medvehagyma, amerre a szem ellát. Bámulatos. Első kóstolásra nem éreztem semmit. Biztosan benéztem, amilyen az én formám, és ez gyöngyvirág! (Mik is a mérgezés tünetei?) De nagyobbat beleharapva megnyugodtam, bár elég kellemetlen volt, ahogyan az a mindent átható hagymás íz az orromig felmart. Őszintén megvallom: igyekeztem óvatosan lépkedni, de sajnos a letaposott levelek eszmei értéke mindenképpen felülmúlja azt, amennyivel én valaha is hozzá fogok járulni a környezetvédelemhez. (De mindig van két percem a WWF-es fiúkra a sétáló utcán.) Minden várakozásomat felülmúlta ez az egész. Olyan nagy örömmel töltött el a levelek válogatása, a szebbet, a zsengébbet, a tisztábbat. Elnézegettem a különböző bogarakat, amint átküzdik magukat az avaron. (Mondtam, hogy ne piszkáld! Ki is spriccelt magából valamit!!) Azon gondolkoztam, mivel nem vagyok pécsi, hogy kinek is kell szednem: a dolgozóba, otthonra, rokonoknak, barátnőmnek. És ez volt a legjobb pillanat! Hogy ez a kis növény mennyi szeretettel tudott megtölteni a fáradságos az út ellenére, hogy az egész délutánt végigmulattam, hogy jókat főzhetek vele, és hogy jövőre is itt leszek!

-zsiki-