A filmtörténet során feldolgoztak már háborút, szerelmet, novellát, különös, komoly és bugyuta történetet. Úgy tűnik, a 2010-es évekre elérkeztünk oda, hogy a film elkezdi saját magát feldolgozni. A Martin Scorsese által rendezett A leleményes Hugo például ilyen film, amely mesés köntösben mutatja be a korai filmtörténetet, és annak egy fontos alakját, még ha a film főszereplője egy, a Párizsi pályaudvaron magányosan élő árva kisfiú, aki édesapjától vágyik egy rejtett üzenetre.
Mellesleg akkor esett le a tantusz, hogy miért a cinema és ennek különböző alakjai lettek a mozi megfelelői több nyelvben is, amikor a film egyik főszereplője visszaemlékezéseiben elsétál a Lumiére fivérek mozgóképvetítő sátra mellett (szerintem a kedves Olvasók többségének nem fog ekkora meglepetésként szolgálni). Szeretem a szavak eredetét vizsgálgatni, nemrég a space, mint (világ)űr és a space, mint űr, üres billentyű kapcsolatán csodálkoztam el hasonlóképp.
Visszatérve a Mesére: tele van sablonos dolgokkal, pl. lehet tudni előre, hogy a mogorva bácsi (Ben Kingsley) nem mindig volt mogorva, hogy a gonosz ellenőr (Sasha Baron Cohen) el fogja kapni egyszer Hugót (Asa Butterfield), és túlzásnak tűnhet, hogy egy kisfiú hogy lehet ennyire tehetséges dolgok megjavításában. Ettől függetlenül szerethető film, igen még a karikatúraszerűen eltúlzott karakterek ellenére is. Szépek a felvételek, és az, hogy a mese egy valós filmtörténeti alakra épül. Hangulatosabbá teszi számomra, mintha az egész kitaláció lett volna.
Személy szerint a filmet a párizsi helyszín miatt franciául néztem volna legszívesebben…
Aki mesére vágyik, nézze meg! Más, egyébként általam szeretett (Tégla, Viharsziget) Scorsese-filmekre cseppet sem hasonlít.
-zibóka-
UI.: Aki figyelmes, Szauront is felfedezheti néhány jelenetben!
RSS