2012. október 1. Izgalommal vártam ezt a napot, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ez a dátum volt ugyanis a mára világhírű brit alternatív rock együttes, a Muse immáron hatodik stúdiólemezének hivatalos megjelenési dátuma. Noha két új dalukat már a nyár folyamán megjelentették.
Az új LP-vel szembeni várakozást és érdeklődést mi sem mutatja jobban, mint az, hogy már az első héten, világszerte a listák előkelő helyén végzett a lemez, mely a The 2nd Law címet kapta, szerényen, a termodinamika 2. főtétele után.
Az album azóta természetesen kapott hideget-meleget a kritikusoktól. Ez nem is meglepő, hiszen napjaink egyik legsikeresebb, legismertebb és talán legmegosztóbb rock bandájának legújabb munkájáról van szó. Ilyenkor a „túlokos" és önjelölt zeneértők azonnal megpróbálnak még a kákán is csomót keresni, olykor igazságtalan és mindenféle alapot nélkülöző véleményt megfogalmazni, mintha ez már szinte kötelező lenne.
Jómagam megpróbálok a pozitívumokra kitérni és inkább ajánlani a korongot olvasóinknak, mintsem egyfajta „álszakmaiasságot" magamra ölteni, és egy elismert zenekar legújabb anyagának vélt vagy valós, amúgy is csak rendkívül szubjektíven megítélhető esetleges hiányosságain intellektualizálni.
Az együttes hamarosan hazánkba látogat és 2012. november 20-án koncertet ad a budapesti Sportarénában.
Magam is nagy izgalommal kezdtem bele az első meghallgatásba. Biztosan azért, mert az utóbbi The Resistance után valami hasonlóan ütőset vártam, mint például a szinte már felülmúlhatatlan Uprising, eleinte nem igazán tudtam hova tenni ezt a lemezt. Még ki is mondtam egyszer, hogy ez bizony nem sikerült olyan jól, mint elődje. Azonban ezen véleményem minden bizonnyal elhamarkodott volt.
Ami tény: a frontember, Matthew Bellamy (ének, gitár, billentyűs hangszerek) vitathatatlanul egy zseniális muzsikus, napjaink egyik legkiválóbb rockzenésze. Nem csak azért, mert mindössze 21 évesen egy olyan innovatív és sikeres lemezt tett le a Muse-zal, mint a Showbiz, hanem azért is, mert páratlanul bátran kísérletezik és játszik az új stíluselemekkel, irányzatokkal, és folyamatos fejlődést mutat. 1999 óta azt látjuk, hogy a Muse egyre nívósabb és magasabb színvonalú szerzeményekkel áll elő.
Megfigyeltem – nálam legalábbis sok esetben így működik – , hogy egy igazán komoly zenei anyag csak a legritkább esetben tud ránk jelentősebb hatást gyakorolni mindjárt az első alkalommal, többszöri meghallgatás szükséges. Megfordítva is igaz: az első hallásra azonnal fülbe mászó és hatást keltő muzsika, gyakran mint a szalmaláng, hamar ellobban, le is cseng és feledésbe merül, később már nem is foglalkozunk vele. Hiszen ha egy mű mindent átad az elején, akkor később már nem kapunk tőle újat, izgalmasat. A fajsúlyos muzsikát lehet ízlelgetni, többször is újrahallgatni, hogy új élményeket kapjunk általa. Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy egy ilyen zenemű, akár már elsőre rabul ejtsen bennünket. Megtörténhet, de egy dolog biztos, tud újat nyújtani a következő alkalommal is, mert továbbra is rejlenek benne a fülnek és a szívnek még fel nem fedezett mélységek.
Ilyen a Muse új stúdióalbuma, a The 2nd Law is, annak ellenére, hogy igencsak muzikális, fülbe mászó, már akár második hallgatás után dúdolható dallamokkal és témákkal. Nemes és ésszerű gesztus volt Matthew Bellamy-tól, hogy a korábban kizárólag háttérvokalistaként közreműködő basszusgitáros Christopher Wolstenholme-ot is hagyta kibontakozni 2 saját nóta erejéig, melyeket korábbi alkohollal kapcsolatos problémái ihlettek. A 13 számból álló nagylemez többi 11 dala viszont mind Bellamy szerzemény.
A Supremacy-val kezdeni zseniális választás volt. Egy kőkemény, igazi Muse-os, mégis sok újdonságot hozó, néhol kicsit crossover felé hajló kiváló rock darab ez. Egyet tudok érteni a kritikával, melynek egybehangzó véleménye, hogy ez a dal kiváló lenne pl. egy James Bond film zenéjeként, de talán a CD-n mégis jobban mutat illetve hangzik. Bellamy énekhangja, különösen a gitárriffek előtti falzettekkel, ismét nagyon rendben van.
A második Madness-től, mely még augusztus közepén megjelent, először kissé megijedtem. Többször meghallgatva azonban egészen megbarátkoztam vele. Igen sok benne az elektronikus vonulat, néhol a Queen-re, máshol a U2-ra emlékeztető motívum. Kiváló.
A harmadik Panic Station-nek köszönhetően az együttes megkapta első, a szülőket figyelmeztető „szókimondó szövegek" matricáját. Emellett egy nagyon eltalált funk-os szám ez.
A következő Prelude, szimfónikus zenekarral, kiváló intro-ja az ötödik, már az idei olimpia megnyitójáról jól ismert Survival-nak, melyet mintegy előzetesként már júniusban hallhattunk. Sokakat zavar, hogy nehéz elvonatkoztatni az olimpiától, amelyre különben tökéletesen illett ez a szerzemény. Nos, olimpia ide vagy oda, az album egyik legütősebb, legizgalmasabb és legmonumentálisabb nótája, kiváló vokálokkal, gitárfutamokkal és dinamikával. A kritika persze itt is újra megpengeti a Queen-mánia húrját.
A hatodik Follow Me szintén egy megnyerő állomása ennek az LP-nek, viszont itt egyet kell értenem azokkal, akik a túl erős elektronikus alapot említik nagatívumként, amely kissé erőltetetté és talán fantáziátlanná teszi. Ennek ellenére egyáltalán nem rossz és hallgatható.
A hetedik Animals a lemez talán legzseniálisabb nótája, igazi rock. Kellemes, nyugodt dallamvilággal, megkapó gitárkísérettel, a végén pedig egy remek, dinamikus, riffelgetős kibontakozással. Személyes kedvencem.
Az Explorers már lágyabb, andalító dal, színessé teszi az amúgy is meglehetősen változatos zenei anyagot. Ugyanakkor nem is éppen a legfelejthetetlenebb epizód.
A kilencedik Big Freeze-ről egyik helyen azt olvastam, hogy szinte egy az egyben koppintása a U2 Where The Streets Have No Name című dalának. Bennem az a kérdés merült fel, hogy vajon a kedves szerző is ugyanazt a lemezt hallgatta-e mint én. Hangulatában, a zenei alap szempontjából talán tényleg a U2-t idézi, de semmiképpen nem nevezném koppintásnak. Kiváló, pörgős nóta ez. És ha már mindenképp össze kell hasonlítani, ez a dal legalább annyira izgalmas, mint a fent említett U2 produkció. Az is tény, hogy Bellamy hangja, különösen a mélyebb tartományokban igencsak emlékeztet Bono-éra. Ez kit zavar? Engem személy szerint a legkevésbé sem.
A tizedik, Save Me címet viselő produkció, mely Christopher Wolstenholme első önálló szárnypróbálgatása, olyannyira kilóg a sorból, mint egy igazi kakukktojás. Unalmasan monoton, az énekes hangja fakó. Talán elmenne egy szólólemezen, de erről az albumról, igazán lehagyható lett volna. Később talán megszeretjük.
A Liquid State viszont már egy igazi Muse-os nóta Wolstenholme-tól. Néhány fokkal jobban passzol az eddigiekhez, mint az előző, kissé halovány Save Me.
Szép párhuzam az előző The Resistance c. albummal, ahogy ismét egyfajta rock-szinfóniával, vagy legalábbis klasszikus villanásokkal zárul a zenei anyag. A The 2nd Law: Unsustainable a megszokottaknak megfelelően crossover-esen (hiába, Matt imádja a klasszikus zenét) indul, azonban meglepően, minden átmenet nélkül kapunk egy zuhanyt egy jó adag elektro-ból. De ettől még nem rossz.
Végül a The 2nd Law: Isolated System kizárólag instrumentális darab és szép befejezése a lemeznek. Azzal együtt, hogy a Resistance zárása, az Exogenesis ennél azért nagyobbat szólt.
Összefoglalva, ismét sikerült a Muse-nak egy rendkívül színes és változatos zenei anyaggal elkápráztatnia vagy éppen kiakasztania rajongóit. Wolstenholme szóló szárnybontogatásait talán kicsit fokozatosabban kellett volna a hallgatóság elé tárni (pl. duóban éneklés), és nem egymás mellé tenni a basszusgitáros két dalát. Nekem ez fura volt.
Az utóbbi évek során megszokhattuk, hogy a fiúk képesek a leghajmeresztőbb ötletekkel előállni, feszegetve a saját határaikat is. Szinte sosem azt kapjuk, amit várunk. Ezért is osztja meg a közvéleményt, hiszen egy ilyen változatos zenei anyagot először be kell fogadni. Éppen ettől izgalmas ez a zenekar. A hallgatóság megkapja a lehetőséget, hogy megtanulja megszeretni az új irányt. A lényeg pedig éppen ez. Ha egy előadóművész vagy együttes kizárólag a közönség igényeit kívánja kielégíteni, akkor nincs fejlődés. Azt meg azért halkan megjegyezném, hogy talán éppen Bellamy-ék szorulnak a legkevésbé a „túlokos szaksajtó" tanácsaira, kritikáira. Hatásvadászat ide, Queen-es, U2-s, Radiohead-es, SOAD-os stíluselemek oda, véleményem szerint a legfontosabb kérdés, hogy az aktuális zenei produktum milyen mértékben képes magával ragadni a mindennapokból, kizárva a külvilágot. Úgy vélem, a The 2nd Law-val a csapat ezt tökéletesen megoldotta. Szerintem legalábbis. Kevés szubjektívebb dolgot tudok elképzelni, mint egy zenekritika. Éppen ezért írásomat sokkal inkább ajánlónak szánom a kedves olvasóknak, mintsem bírálatnak, bízva abban, hogy az új Muse korong másoknak is hasonlóan kellemes perceket szerez majd. Hallgatni ezt az anyagot is, elődjéhez hasonlóan, csak teljes odafigyeléssel, aktív zenehallgatással szabad és érdemes. Bizony, érdemes, ugyanis aki továbbra is nyitott a Muse merész és kalandozó zenei világára, annak ezúttal is fantasztikus élményben lesz része. A szomszédokra vigyázzunk, mert mint tudjuk, a Muse csak monumentálisan szól jól. 96%.
RSS