Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Aldous Huxley - Szép új világ

2012.12.29. 20:10 tizenhét

Sohasem voltam a könyvajánlók mestere, valahogy nem érzem magamban a képességet, hogy egy könyv sava-borsát összefoglaljam fél oldalban úgy, hogy felkeltse az érdeklődést, izgalmas legyen, de ne lőjön le minden poént, ahogyan a filmelőzetesek próbálják megnyerni a nézőt kettő perc harminckilenc másodperc alatt. Mondjuk a túl jó trailer sem annyira biztató, hiszen akkor milyen meglepetést tartogathat még a film.

Huxley nevéről az egyetem utolsó évében hallottam egy kurzuson: Kábítószerabúzus. Az óra zárásaként dolgozat helyett választott témában tarthattunk előadást írókról, költőkről, filmekről, valamint zenekarokról, akik jelentős tudatmódosítás mellett alkottak. Az ajánló megírása előtt utánanéztem Huxley-nak, de ezt a könyvét húszas évei derekán írta még „önerőből". Filmet is forgattak belőle 1980-ban, amit sci-fi kategóriába soroltak.

Mindig alvás előtt olvasok. Viszont ezzel a könyvvel nem sikerült egyről a kettőre jutnom, ugyanis olyan információáradatot zúdított rám, amit a nappali igénybevétel után az agyam már képtelen volt befogadni. Aztán jött egy hétvége, amikor Pécsre utaztam. Az olvasással töltött négy óra megtette a hatását. Ez lett mostani önmagam egyik kedvenc alkotása.

Az alapkoncepció egy utópisztikus társadalom, ahol az új nemzedéket már gyárakban, lombikokban, futószalagon nevelik fel. (Most már tudjuk, miből is táplálkoztak a Mátrix alkotói.) A fejlődés során különböző stresszhatásoknak teszik ki a magzatokat, ezzel irányítva testi és szellemi fejlődésüket, melynek végeredményeként különböző kasztokba tartozó egyedeket fejtenek le. Lehetsz tökéletes külsővel és intelligenciával bíró alfa plusz, pneumatikus béta, kicsit ostoba delta, de testi és értelmi szempontból gyermeki szinten megragadt gamma. Ezt követi a csecsemők, később gyerekek kondicionálása (feltételes reflexek kialakítása különböző élethelyzetekre), valamint a hipnopédia, azaz az alvás alatti „erkölcsi" tanok bevésése. Ezt a párnából kiszüremlő halk duruzsoló hang segítségével érik el.

brave_new_world5.jpg

Mitől is jó a könyv? Az izgalmas alapkoncepciótól, attól a részletességtől, amivel a társadalom kialakulása, felépítése kidolgozásra került, és attól a pszichológiai eszmefutattástól, amellyel az emberi viselkedést elemzi ki az író. Miért nincs szükségünk családra, stabil érzelmi háttérre? Miért fontos a korai szexualitás bevonása a nevelésbe, és hogyan lehet elérni azt, hogy az ember semmiben se kételkedjen? Azt kell mondjam, az érvek meglepően, szinte már rémisztően meggyőzőek voltak számomra.

Nyilván nem rejtene csavarokat a könyv, ha nem lennének olyan személyiségek, akik mégis kérdéseket vetnek fel. Akik kirínak a tömegből. Akik valami többre vágynak a mindig állandó hétköznapoktól. Hiszen a társadalom jelmondata: „közösség, azonosság, állandóság – boldogság".

Sok szeretettel ajánlom Neked! Jó szórakozást!

-zsiki-

MUSE – THE 2ND LAW

2012.10.31. 15:17 tizenhét

2012. október 1. Izgalommal vártam ezt a napot, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ez a dátum volt ugyanis a mára világhírű brit alternatív rock együttes, a Muse immáron hatodik stúdiólemezének hivatalos megjelenési dátuma. Noha két új dalukat már a nyár folyamán megjelentették.

Az új LP-vel szembeni várakozást és érdeklődést mi sem mutatja jobban, mint az, hogy már az első héten, világszerte a listák előkelő helyén végzett a lemez, mely a The 2nd Law címet kapta, szerényen, a termodinamika 2. főtétele után.

Az album azóta természetesen kapott hideget-meleget a kritikusoktól. Ez nem is meglepő, hiszen napjaink egyik legsikeresebb, legismertebb és talán legmegosztóbb rock bandájának legújabb munkájáról van szó. Ilyenkor a „túlokos" és önjelölt zeneértők azonnal megpróbálnak még a kákán is csomót keresni, olykor igazságtalan és mindenféle alapot nélkülöző véleményt megfogalmazni, mintha ez már szinte kötelező lenne.

Jómagam megpróbálok a pozitívumokra kitérni és inkább ajánlani a korongot olvasóinknak, mintsem egyfajta „álszakmaiasságot" magamra ölteni, és egy elismert zenekar legújabb anyagának vélt vagy valós, amúgy is csak rendkívül szubjektíven megítélhető esetleges hiányosságain intellektualizálni.
Az együttes hamarosan hazánkba látogat és 2012. november 20-án koncertet ad a budapesti Sportarénában.

120628-muse.jpg

Magam is nagy izgalommal kezdtem bele az első meghallgatásba. Biztosan azért, mert az utóbbi The Resistance után valami hasonlóan ütőset vártam, mint például a szinte már felülmúlhatatlan Uprising, eleinte nem igazán tudtam hova tenni ezt a lemezt. Még ki is mondtam egyszer, hogy ez bizony nem sikerült olyan jól, mint elődje. Azonban ezen véleményem minden bizonnyal elhamarkodott volt.

Ami tény: a frontember, Matthew Bellamy (ének, gitár, billentyűs hangszerek) vitathatatlanul egy zseniális muzsikus, napjaink egyik legkiválóbb rockzenésze. Nem csak azért, mert mindössze 21 évesen egy olyan innovatív és sikeres lemezt tett le a Muse-zal, mint a Showbiz, hanem azért is, mert páratlanul bátran kísérletezik és játszik az új stíluselemekkel, irányzatokkal, és folyamatos fejlődést mutat. 1999 óta azt látjuk, hogy a Muse egyre nívósabb és magasabb színvonalú szerzeményekkel áll elő.

Megfigyeltem – nálam legalábbis sok esetben így működik – , hogy egy igazán komoly zenei anyag csak a legritkább esetben tud ránk jelentősebb hatást gyakorolni mindjárt az első alkalommal, többszöri meghallgatás szükséges. Megfordítva is igaz: az első hallásra azonnal fülbe mászó és hatást keltő muzsika, gyakran mint a szalmaláng, hamar ellobban, le is cseng és feledésbe merül, később már nem is foglalkozunk vele. Hiszen ha egy mű mindent átad az elején, akkor később már nem kapunk tőle újat, izgalmasat. A fajsúlyos muzsikát lehet ízlelgetni, többször is újrahallgatni, hogy új élményeket kapjunk általa. Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy egy ilyen zenemű, akár már elsőre rabul ejtsen bennünket. Megtörténhet, de egy dolog biztos, tud újat nyújtani a következő alkalommal is, mert továbbra is rejlenek benne a fülnek és a szívnek még fel nem fedezett mélységek.

muse_the_2nd_law_packshot_rgb3.jpg

Ilyen a Muse új stúdióalbuma, a The 2nd Law is, annak ellenére, hogy igencsak muzikális, fülbe mászó, már akár második hallgatás után dúdolható dallamokkal és témákkal. Nemes és ésszerű gesztus volt Matthew Bellamy-tól, hogy a korábban kizárólag háttérvokalistaként közreműködő basszusgitáros Christopher Wolstenholme-ot is hagyta kibontakozni 2 saját nóta erejéig, melyeket korábbi alkohollal kapcsolatos problémái ihlettek. A 13 számból álló nagylemez többi 11 dala viszont mind Bellamy szerzemény.

A Supremacy-val kezdeni zseniális választás volt. Egy kőkemény, igazi Muse-os, mégis sok újdonságot hozó, néhol kicsit crossover felé hajló kiváló rock darab ez. Egyet tudok érteni a kritikával, melynek egybehangzó véleménye, hogy ez a dal kiváló lenne pl. egy James Bond film zenéjeként, de talán a CD-n mégis jobban mutat illetve hangzik. Bellamy énekhangja, különösen a gitárriffek előtti falzettekkel, ismét nagyon rendben van.

A második Madness-től, mely még augusztus közepén megjelent, először kissé megijedtem. Többször meghallgatva azonban egészen megbarátkoztam vele. Igen sok benne az elektronikus vonulat, néhol a Queen-re, máshol a U2-ra emlékeztető motívum. Kiváló.

A harmadik Panic Station-nek köszönhetően az együttes megkapta első, a szülőket figyelmeztető „szókimondó szövegek" matricáját. Emellett egy nagyon eltalált funk-os szám ez.

A következő Prelude, szimfónikus zenekarral, kiváló intro-ja az ötödik, már az idei olimpia megnyitójáról jól ismert Survival-nak, melyet mintegy előzetesként már júniusban hallhattunk. Sokakat zavar, hogy nehéz elvonatkoztatni az olimpiától, amelyre különben tökéletesen illett ez a szerzemény. Nos, olimpia ide vagy oda, az album egyik legütősebb, legizgalmasabb és legmonumentálisabb nótája, kiváló vokálokkal, gitárfutamokkal és dinamikával. A kritika persze itt is újra megpengeti a Queen-mánia húrját.

A hatodik Follow Me szintén egy megnyerő állomása ennek az LP-nek, viszont itt egyet kell értenem azokkal, akik a túl erős elektronikus alapot említik nagatívumként, amely kissé erőltetetté és talán fantáziátlanná teszi. Ennek ellenére egyáltalán nem rossz és hallgatható.

A hetedik Animals a lemez talán legzseniálisabb nótája, igazi rock. Kellemes, nyugodt dallamvilággal, megkapó gitárkísérettel, a végén pedig egy remek, dinamikus, riffelgetős kibontakozással. Személyes kedvencem.

Az Explorers már lágyabb, andalító dal, színessé teszi az amúgy is meglehetősen változatos zenei anyagot. Ugyanakkor nem is éppen a legfelejthetetlenebb epizód.

A kilencedik Big Freeze-ről egyik helyen azt olvastam, hogy szinte egy az egyben koppintása a U2 Where The Streets Have No Name című dalának. Bennem az a kérdés merült fel, hogy vajon a kedves szerző is ugyanazt a lemezt hallgatta-e mint én. Hangulatában, a zenei alap szempontjából talán tényleg a U2-t idézi, de semmiképpen nem nevezném koppintásnak. Kiváló, pörgős nóta ez. És ha már mindenképp össze kell hasonlítani, ez a dal legalább annyira izgalmas, mint a fent említett U2 produkció. Az is tény, hogy Bellamy hangja, különösen a mélyebb tartományokban igencsak emlékeztet Bono-éra. Ez kit zavar? Engem személy szerint a legkevésbé sem.

A tizedik, Save Me címet viselő produkció, mely Christopher Wolstenholme első önálló szárnypróbálgatása, olyannyira kilóg a sorból, mint egy igazi kakukktojás. Unalmasan monoton, az énekes hangja fakó. Talán elmenne egy szólólemezen, de erről az albumról, igazán lehagyható lett volna. Később talán megszeretjük.

A Liquid State viszont már egy igazi Muse-os nóta Wolstenholme-tól. Néhány fokkal jobban passzol az eddigiekhez, mint az előző, kissé halovány Save Me.

Szép párhuzam az előző The Resistance c. albummal, ahogy ismét egyfajta rock-szinfóniával, vagy legalábbis klasszikus villanásokkal zárul a zenei anyag. A The 2nd Law: Unsustainable a megszokottaknak megfelelően crossover-esen (hiába, Matt imádja a klasszikus zenét) indul, azonban meglepően, minden átmenet nélkül kapunk egy zuhanyt egy jó adag elektro-ból. De ettől még nem rossz.

Végül a The 2nd Law: Isolated System kizárólag instrumentális darab és szép befejezése a lemeznek. Azzal együtt, hogy a Resistance zárása, az Exogenesis ennél azért nagyobbat szólt.

Összefoglalva, ismét sikerült a Muse-nak egy rendkívül színes és változatos zenei anyaggal elkápráztatnia vagy éppen kiakasztania rajongóit. Wolstenholme szóló szárnybontogatásait talán kicsit fokozatosabban kellett volna a hallgatóság elé tárni (pl. duóban éneklés), és nem egymás mellé tenni a basszusgitáros két dalát. Nekem ez fura volt.

Az utóbbi évek során megszokhattuk, hogy a fiúk képesek a leghajmeresztőbb ötletekkel előállni, feszegetve a saját határaikat is. Szinte sosem azt kapjuk, amit várunk. Ezért is osztja meg a közvéleményt, hiszen egy ilyen változatos zenei anyagot először be kell fogadni. Éppen ettől izgalmas ez a zenekar. A hallgatóság megkapja a lehetőséget, hogy megtanulja megszeretni az új irányt. A lényeg pedig éppen ez. Ha egy előadóművész vagy együttes kizárólag a közönség igényeit kívánja kielégíteni, akkor nincs fejlődés. Azt meg azért halkan megjegyezném, hogy talán éppen Bellamy-ék szorulnak a legkevésbé a „túlokos szaksajtó" tanácsaira, kritikáira. Hatásvadászat ide, Queen-es, U2-s, Radiohead-es, SOAD-os stíluselemek oda, véleményem szerint a legfontosabb kérdés, hogy az aktuális zenei produktum milyen mértékben képes magával ragadni a mindennapokból, kizárva a külvilágot. Úgy vélem, a The 2nd Law-val a csapat ezt tökéletesen megoldotta. Szerintem legalábbis. Kevés szubjektívebb dolgot tudok elképzelni, mint egy zenekritika. Éppen ezért írásomat sokkal inkább ajánlónak szánom a kedves olvasóknak, mintsem bírálatnak, bízva abban, hogy az új Muse korong másoknak is hasonlóan kellemes perceket szerez majd. Hallgatni ezt az anyagot is, elődjéhez hasonlóan, csak teljes odafigyeléssel, aktív zenehallgatással szabad és érdemes. Bizony, érdemes, ugyanis aki továbbra is nyitott a Muse merész és kalandozó zenei világára, annak ezúttal is fantasztikus élményben lesz része. A szomszédokra vigyázzunk, mert mint tudjuk, a Muse csak monumentálisan szól jól. 96%.

-doktor fell-

Görbe gombóc

2012.10.18. 11:17 tizenhét

Kedves Olvasónk!

Ha a kontárkodást nagyon ellenszenvesnek tartod, akkor nem invitállak meg e cikk olvasására. Ellenben, ha szívesen mulatnál egyet, akkor kérlek, hozz egy kis áldozatot a cél érdekében.

Gondoltam, bebizonyítom, hogy a szerkesztőségünkből nem csak a férfiak tudnak helyt állni a konyhában. Bár előre sejthettem volna, hogy nem fog minden gördülékenyen menni, ugyanis már a karácsonyi össznépi mézeskalácssütéskor is kihagytuk a tojást a tésztából. Sajnos a méz pálinka alakjában elvonta a figyelmünket.

Hazaérve a konyhában az alábbiakra bukkantam: szilva, burgonya. (Kreatív szerettem volna lenni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy egyszerű elhatározás kérdése.) Ebből biztosan lehetne egy aszalt szilvás töltött csirkét fűszeres burgonyaágyon tálalni! Vaaagy…! Készíthetnék szilvás gombócot is! – tört ki belőlem a lustaság, és az egyszerű, de régi ízek utáni vágyakozás.

Hogyan is lássunk hozzá?

konyhai_baleset.jpg

A képet itt találtuk.

Miután én már végigcsináltam mindezt, igyekszem a tapasztalataimból okulni, és gyakorlatias instrukciókat adni. A recept nem bonyolult, a hozzávalók is mind fellelhetők egy átlagos konyhában. Talán a szilvát kivéve.

Az időbeosztás nagyon fontos! Ugyanis a krumpli meghámozása után elég sokáig tart, amíg felforr a víz. De lehet, hogy egyszerre kellett volna megtennem a kettőt?! Arra is figyelnünk kell, hogy a pirított morzsának már készen kell várnia a forró vízből kikászálódó gombócokat! Valamint: a lisztből sohasem elég! (Sajnos vannak kivételek…)

Tehát, mint mindent, a 4-5 nagyobb megtisztított burgonyát is apró kockákra vágjuk, megfőzzük, majd átpasszírozzuk egy erre alkalmas eszközön, amit talán passzírozónak hívnak, talán nem. Ezt még sózzuk, ugyanis a víz sózását sosem lehet pontosan megítélni. Majd adunk hozzá némi zsiradékot és egy tojást. Ezt addig gyúrjuk (kézzel?!) liszt ismételt hozzáadásával, míg elválik az edénytől és a mancsunktól is. DE! Sajnos figyelni kell, hogy a liszt ne legyen túl sok, mert akkor kemény lesz.  Mindeközben önmagunkat is meghazudtolva négyfelé szakadunk: előkészítjük a szilvát, felrakjuk forrni a vizet, és megpirítjuk a morzsát. Vörösre. Amit első pirítóként nagyon nehéz megállapítani, hogy mikor is következik be valójában.  Tudom, nem szép dolog, de én édesanyámtól kértem egy csipetnyi telefonos segítséget.

tábla.jpg

Amit azzal kezdett: búzadarával sokkal finomabb a gombóc, de annak ne álljak neki, mert úgyis csak elrontanám. Viszont a zsemlemorzsát (mennyit kérdésre azt a választ kaptam: amennyi az itthoni pöttyös bögrébe belefér) egy kevés olajon folyamatosan keverjem, mert hamar odaég. Tényleg nagyon hamar odaég, és a folyamatos az legyen folyamatos! Én nem hittem neki, de igaza lett. Majd mondta, hogy a tésztát úgy fél centisre nyújtsam ki. Igaz, édesapám kőműves volt, de most kezdjem el méregetni? Lehet, hogy kellett volna. A tészta felkockázásánál sem lett minden egyenes egyenes, és a párhuzamosok is találkoztak a végtelenben, vagy még hamarább.

Már utaltam a liszt kardinális szerepére az elkészítés során. Ha tartunk attól, hogy sok liszttel keménnyé tesszük a tésztát, akkor ezt azzal kell kompenzálnunk, hogy a gyúródeszkát bőségesen behintjük vele. Ugyanis, ha ezt elmulasztjuk, késsel kell felkaparnunk azt a ragacsos, de nyersen is finom amorf valamit, amibe eközben szálkák is kerülhetnek.  Amit itt fontosnak érzek megjegyezni, az az, hogy a tészta dagadni fog. Amivel, bevallom, én nem számoltam, így a gombócokból monszterek lettek…

gombócos.jpg

Végezetül szeretnék köszönetet mondani anyámnak, aki a munkám során hasznos tanácsaival támogatott, és nagynénémnek, aki a helyszínt biztosította. Valamint azoknak a rokonaimnak, akik a vacsora során látszólag jóízűen fogyasztották el a főztömet.

És köszönöm a Ti figyelmeteket is!

 

-zsiki-

Alig győzöm várni... - mantra

2012.10.14. 17:17 tizenhét

Alig győzöm várni, hogy újra találkozhassunk.

Indulok feléd, puhán lépkedve – zajt nem keltve. Nem szeretek ilyenkor mások szemébe nézni…

Izgulok, ahogy a kilincshez érek, pedig nem először lépem át ezt a küszöböt. Rám nézel, mindent abbahagysz, sietsz hozzám. Hogy hozzám érj. Ekkor kezdődik a varázs: ahogy egyre szebb leszek, kibomlok, mint egy rózsa, a mosolyom ragyog. Viccelődünk a borostádon, az idióta frizurámon, hogyan telt a nyaram.

A jogosítványom megszerzéséről NEM vagyok hajlandó beszélni. A lényeg: nem sokszor buktam meg életemben, kivéve kétszer. Egymás után.

Akkor most bal kezes vagy – vagy mégsem?

Méregetsz, pirulok. Remegek. Halk zene, behunyom szemem. Ujjaid matatnak. Vajon jó lesz ez így? A tükörben sosem magunkat nézem.

ch.jpg

A képet C.H-től kaptuk kölcsön.

Végeztünk. Felállok. Tényleg elégedettek vagyunk mind a ketten? Ez nem most fog kiderülni, azt hiszem. Azért mosolygunk, mi mást tehetnénk.

Nagy levegő, itt hagylak. A napfény bekúszik a szemüvegen át.

 

(Ezt az írást a világ legklasszabb fodrászának ajánlom nagy szeretettel: C.H-nak)

 

-zsiki-

Utópia – Ébresztő!

2012.09.16. 17:58 tizenhét

„Dőljön le a Fal! Épüljön a Híd! Nyissatok ajtót!"(MHV -1989)

 

Kalandvágyból, új kihívások után kutatva, netán gyávaságból, esetleg a Hazánkban uralkodó tarthatatlan gazdasági, morális válság, az egészségügy katasztrofális helyzete miatt (nehezen tudnám már megmondani, melyik volt a fő mozgató rugó) 2011 nyarának végén, Svédországba költöztem, immáron másodízben, új jövő, boldogulás reményében. Vajon nekem volt igazam? Vagy azoknak, akik azt mondják: a tettre kész, agilis, tehetséges embereknek itthon kell maradniuk és a Hazát szolgálni? Igazából senkinek sincs igaza, mégis igaza van mindenkinek.

Itt, a gazdasági stabilitás, a kellemes éghajlat, a festőien szép tájak, ugyanakkor a „valódi, lélekszintű emberi kommunikáció teljes hiányának" (Steiner Kristóf: Lélekbonbon c. könyvéből) világában sokszor elgondolkodom: mit is jelent magyarnak lenni? A külföldi tartózkodás, az időnként mardosó, fojtogató magány, az idegen helyen, más kultúrába való beilleszkedés szükségessége lecsupaszítja az embert, ami sok esetben hozzásegít, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában...

Egy betegség és annak tünetei

Egy kedves ismerősömtől hallottam az alábbi történetet. Egy fiatal lány, miután elvégezte az orvosi egyetemet, úgy döntött, hogy Svédországban kezdi el pályáját. A történet megértéséhez tudnunk kell, hogy ebben a skandináv országban, az orvosi diploma megszerzése után további 2 évet töltenek el a fiatal doktorok egy AT betűszóval jelzett (általános képzés jelent), lényegében a magyar rezidensképzésnek megfelelő rendszerben, mielőtt a szakma gyakorlására való jogosítványt, az úgynevezett legitimációt megkapnák. Ezt követően jelentkezhetnek az ST névre keresztelt (a szakképzést takaró svéd kifejezés kezdőbetűi) szisztémába, arra a legtöbb esetben 5 éves időszakra, melynek során az orvostudomány adott területének specialistái lehetnek. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen ez Magyarországon is nagyjából hasonlóan működik, azzal a különbséggel, hogy a svéd kisdoktorok (AT-läkare) függetlenül jövőbeli szakterületüktől, mind ugyanazt az általános képzést kapják, szemben a hazai rezidensképzéssel, ahol a fiatal doktor már eleve elkötelezett egy adott szakterület irányába (belgyógyász, sebész, bőrgyógyász vagy aneszteziológus rezidens stb.).

Amennyiben egy friss diplomás magyar orvos regisztrál a svéd egészségügyi hatóságnál, a fent említett AT (lényegében a svéd rezidensképzés) átugrásával azonnal legitimált (legitimerad läkare), regisztrált orvos lesz a svéd egészségügyi rendszerben, aki jogosult a szakorvosképzésbe jelentkezni.

4.jpg

Így tett e történet főszereplője is. A magyar orvosképzés során, medikusévei alatt kialakult elkeseredettség, a jövőkép hiánya, és Skandinávia iránt lobbant lelkesedése arra ösztönözte, hogy az említett adminisztratív teendőket maga mögött tudva, a legitimációs okmánnyal a kezében, elkezdjen állást keresni. Kitartásának eredményeként meghívót kapott egy állásinterjúra is. A három főből álló felvételi bizottság egyik tagja egy évekkel azelőtt kivándorolt magyar főorvos volt, aki a fiatal hölgynek idegen nyelven (angolul, mert a leány akkor még csak kezdő szinten beszélte a svédet) a következőt mondta:

„Valahol érdekes ez a jelenség, hogy ti kijöttök ide, a friss, európai uniós diplomátokkal, és teljesen képzetlenül, mindenféle gyakorlati tudás nélkül, az AT-t átugorva megkapjátok a legitimációt..."

Az, hogy ezáltal a külföldi, európai orvoskolléga időt nyer, és ez talán a svédekkel szemben kissé igazságtalan, kétségtelen tény (bár ezt a rendszert ők alkották meg, és köztünk szólva – halkan jegyzem meg, személyes tapasztalataimra hagyatkozva – egy friss diplomás magyar és egy svéd orvos elméleti tudása nem biztos, hogy összemérhető. A mi alapképzésünk lényegesen jobb). De az, hogy ez a sommás ítélet egy állásinterjún hangzik el, egy magyar ember szájából, idegen nyelven, egy honfitársával szemben – azt gondolom, hogy kommentárt nem igényel.

Más...

Utazásaim során, a repülőtéren gyakran „találkozom" magyarokkal. Hiszen ha Budapestre repül az ember, ez elég könnyen előfordul. Szándékosan tettem idézőjelbe a kifejezést, ugyanis többnyire szó sincs klasszikus értelemben vett találkozásról. Nagyon ritka a valódi érdeklődés, a mélyebb kommunikáció. Szimplán csak megállapítjuk egymásról, hogy egy nyelvet beszélünk. Semmi több. Vagy inkább meg sem szólalunk, nehogy megismerjük egymást. Hogy ki kicsoda? Honnan jött? Merre él? Mit csinál? Miért van itt? Mit vár az élettől? Teljesen lényegtelen. Közömbös. Kurvára mindegy. Egyébként is, ki a francot érdekel?

Munkahelyemen elég sokféle kollégám van. Görögök, lengyelek, arabok, németek, észtek vagy akár az egykori Jugoszlávia, Csehszlovákia és a volt Szovjetunió tagállamaiból. Az étterem egyik nagyobb asztalát nemes egyszerűséggel csak „görög asztalnak" nevezik. Magyar asztallal még nem találkoztam. Miért nem? Pedig vagyunk néhányan...

Többször volt már alkalmam magyar kollégával telefonon beszélni. Munkahelyen. Nem egyszer előfordult, hogy honfitársaim nem kívántak anyanyelvükön kommunikálni. Meglepettségemből fakadó kérdésemre elmondták: nincsenek egyedül, ezért inkább svédül beszélnének.

Érdekes: más, azonos nemzethez tartozó munkatársak számára ez nem jelentett soha problémát, amikor hasonló élethelyzetbe kerültek. Megjegyezném, a svédek számára sem. Valószínűleg őket zavarja ez a legkevésbé.

3.jpg

Nem tudom, hogy a történelmünk, a múltunk teszi-e, de azt figyeltem meg, hogy gondolkodásmódunkat, hozzáállásunkat döntően a pesszimizmus és a negatív beállítódás hatja át. Elég a Híreket megtekinteni vagy meghallgatni: csak úgy tódul ránk a negatívum, a sok deprimáló információ. Ma már tudományosan bizonyított, hogy az ember mindennapjait döntő módon meghatározza a gondolkodása, a gondolat. Ez a csoda anyanyelvünkben is kódolva van. (Hiszen a magyar ember sosem able to vagy can... hanem...). Érdekesnek találom az alábbi megfigyelésemet is. A svéd himnuszt, ha valaki lefordítja, nem talál benne egyetlen lehangoló, vagy melankóliát sugárzó mondatot sem. Ellenkezőleg: számomra, aki nem vagyok svéd – nem is leszek –, már pusztán a meghallgatása is lelki felüdülést okoz, mert szinte túlcsordul a pozitív, vidám és lelkesítő gondolatoktól. „Köszöntelek Téged, Te legszebb föld, széles e világon", „Te tiszta, Te örömökben gazdag, Te csodálatos", „Neved bezengi az egész világot" és még lehetne folytatni.

Mit teszünk mi? Folyamatosan panaszkodunk, ha kell, ha nem. Szinte már szokássá vált. És persze mindig más a hibás. Az éppen aktuális kormány (hadd kérdezzem meg: ki választotta?) vagy valamelyik kisebbség (éppen, mikor melyik)? A szabályokat, rendeleteket ügyeskedéseinkkel, leleményességünkkel ott kerüljük meg, ahol csak lehet. Pedig ha csak egyszer fel tudnánk emelni fejünket és egy irányba tekinteni, csodákra lennénk képesek.

Ma már kiveszőben vannak az igaz, mély érzelmek és barátságok, a szereteten, igaz, mély emberi érzéseken alapuló kapcsolatok. Többségüket jelenleg a pillanatnyi érdek és kielégülés mozgatja. Az emberi kapcsolataink felszínesek, sekélyesek, pillanatnyi, jó esetben kölcsönös, de többnyire csak egyéni érdekekről, nyereségvágyról, haszonhúzásról szólnak. Valós, hús-vér kapcsolatok, egy üveg hűvös bor mellett átbeszélgetett esték helyett a mérgező, internet kínálta virtuális valóságot és műanyag ízű kommunikációt választjuk. Nem vállalunk egymásért felelősséget, ahogy már lassan saját tetteinkért sem. Érdemes mindig magunkat is megvizsgálni, hogy mi hol hibázhattunk. Biztosan jó néhányan érezték már magukat becsapva, kihasználva, elárulva, átverve. Nehéz szembenézni azzal, piszkosul nehéz, hogy én is hibázhattam és nem csak a másik volt aljas. Mert hülyét is csak abból lehet csinálni, aki hagyja magát. Ismerős? Konfliktuskerülők vagyunk. Pedig nincs nemesebb dolog, mint konfliktushelyzeteket, súrlódásokat felvállalni, emberi módon, szeretettel, jó szándékkal, egymást kölcsönösen építve és emelve megoldani, megbeszélni. Tisztelet a kivételnek. Ma már a legmélyebbnek látszó barátság is pillanat alatt köddé válik, amint a legkisebb döccenés vagy felelősség felmerül. Szimplán hátat fordítunk, törlünk, letiltunk, nem írunk többet, nem keressük. Nemrég még „Drága Barátjaként" szólított meg, ma meg már hónapok óta semmit sem tudsz róla, mert felbukkant valami, ami azonnal bebizonyította, hogy nem volt barátság, csupán egy érdekkapcsolat, mélységek, érzések és egymás iránt érzett felelősség nélkül. Illúzió csupán. Vagy éppen az egyik oldalon meglévő mélyebb, viszonzásra nem találó érzések vagy félreértések és a félelem töltötték be a láncfűrész szerepét? Ismerős ugye? Hátat fordítunk, hazudunk, elárulunk, tagadunk, az ajtót bezárjuk, évekre, de talán örökre. Mindegy, hogy mi az ára, nem számít hogyan, csak csukjuk már be azt a kiba**ott ajtót, mert nem kell a felelősség, a részvét, vagy a szenvedés, sem a bűntudat, semmilyen szinten, hiszen én jól akarom érezni magam. Én, én, én. Ahelyett, hogy azt mondanánk: mindegy mi volt, nem hagylak magadra, mert a te bajod az én bajom is (ketten könnyebben megbirkózunk vele), mert a barátommá tettelek téged és te hozzám tartozol. Ezzel szemben megsemmisítő érzés, mikor rájössz, hogy már semmilyen szinten nincs kapcsolatod vele, noha nemrég még bármit megtettél, akár a poklon is átkeltél volna érte. Pedig a Kisherceg óta tudjuk, hogy igenis felelősek vagyunk azért, akit megszelídítettünk, örökre, akár tetszik, akár nem.

A pedagógusokról külön könyvfejezetet lehetne írni. Az ő szerepük leírhatatlanul fontos. Ők ringatják nemzetünk bölcsőjét. A hajdani, erős, poroszos; szigorra, fegyelemre, elvekre, morálra, de mégis alapvetően szeretetre épülő, azóta atomjaira szétvert iskolarendszerünket, felváltotta a szabadelvűség és az álliberalizmus. Ma már a kisdiáknak kötelességek helyett csak jogai vannak. Ma már lehet óra közben mobil telefont használni, tanárt verni. Szeretett osztályfőnökömnek, aki a régi, nagy tanárok generációjának mintegy „utolsó mohikánja", egyetlen pillantása elég volt, hogy a teremben a légy zümmögését is lehessen hallani. Fegyelemre, becsületre, a munka szeretetére, kötelességtudatra, szorgalomra és felelősségtudatra nevelt minket, amellett, hogy a jelen pillanatban is az ország legnevesebb és legelismertebb kémiatanára. Nemcsak, hogy szerettük, hanem egyenesen rajongtunk érte.

Külföldön még annyira sem érzem a kint élő magyarok közötti összetartást, mint Otthon. Eleinte nehezen tudtam eldönteni, hogy e mögött, közismerten nem-könnyű természetem (vagyis, hogy valamit nem jól csinálok) avagy egy általános jelenség áll-e.

Hogy mi a diagnózis, nem tudom. De a tüneteket látjuk, ez bizonyos. És a tünetek igen súlyosak.

Államalapító Szent Királyunk hazánkat felajánlotta Krisztus édesanyjának, a Szűzanyának. Kérdem én: vajon – ha megkérdeznénk – tetszene neki az, amit itt lát? Meg lennék lepve. Nem kicsit.

Mit kellene tenni? Nem tudom. Hol kellene kezdeni? Kinek? Alulról vagy felülről? Azt sem tudom. Annyit viszont tudok, hogy társadalmunk beteg. A betegségre viszont mielőbbi orvosság kell, ez pedig nem más, mint gondolkodásmódunk mielőbbi és gyökeres megváltoztatása.

A remény földben szunnyadó magvai...

„Nyelvében él a nemzet."

Nagyon érdekelnek az idegen nyelvek, azok szerkezete, nyelvtana, szókészlete. Ha több időm lenne, és nem lennék túl lusta a szavak bemagolásához, akkor legszívesebben legalább 15 nyelvet megtanulnék. Ha ennyit mégsem, de ötöt biztosan.

Nem szeretnék sem elfogultnak, sem túlságosan szubjektívnek látszani, de ezt rajtam kívül külföldi lingvisztika hallgatók, nyelvtudósok és a magyar nyelv iránt érdeklődők egyaránt állítják (az ezzel kapcsolatos kisfilm megtekinthető a legismertebb videó megosztó portálon), hogy egyetlen egy olyan nyelvvel sem találkoztak még, amely az érzelmek és érzések kifejezésének olyan gazdag eszköztárával rendelkezne, mint a magyar.

Ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. Nagyon gyakran szembesülök azzal, hogy noha svédül már nagyon jól beszélek, mégsem tudom magam elég jól kifejezni akkor, amikor nem hideg szakmai tényekről, hanem érzésekről, érzelmekről, gondolatokról van szó. Bárki mondhatná: persze, mert nem az anyanyelvem és ennél fogva van még mit tanulnom. Ez így is van, de egészen más a helyzet akkor, amikor azzal szembesülünk, hogy nem azért nem tudjuk magunkat az adott idegen nyelven kifejezni, mert még keveset tudunk, hanem azért, mert egészen egyszerűen nincs rá megfelelő kifejezés.

2.jpg

Másik történet. Egyik barátom Svédországban alapított családot, évtizedek óta Skandináviában él. Egy kellemesen eltöltött közös vacsora után stílusosan akartam elköszönni feleségétől, ezért megkérdeztem – mivel akkor még épphogy csak középszinten beszéltem a nyelvet – hogy mondják azt svédül: „Isten áldjon!"? – Ha det bra! – hangzott a válasz, amely igazából azt jelenti: „minden jót" vagy még pontosabban: „legyen neked jó". Hogy teljesen őszinte legyek, a sírás határán álltam a csalódottság érzéstől, hogy ezt most én nem fogom tudni elmondani, mert nincs mivel.

Vezető beosztású kollégám fültanúja volt annak, amikor telefonon családommal beszéltem néhány szót. Csak annyit mondott svédül: „Nem értettem egy szót sem abból, amit beszéltél. De a nyelv, amin beszélsz, az valami csodálatosan szép." – túlzás nélkül, bearanyozta ezzel a napomat.

A világ egyik legnagyobb bölcsessége: „nyelvében él a nemzet". Ennek a mondatnak a mély jelentését sokáig nem értettem. Ma már pontosan értem.

Mi is a nyelv? Hogy keletkezik?

A nyelvet a nemzet, a nép alakítja, tágítja vagy éppen szűkíti, korcsosítja. Hogy válhatott a magyar ennyire gazdag nyelvvé? A válasz már szinte magában a feltett kérdésben is benne van: csak úgy, hogy szükség volt arra, hogy kitágítsuk. Szükség volt az érzelmek és gondolatok kifejezésének eme gazdag tárházára. Míg máshol erre nem volt ekkora szükség. Büszkék lehetünk arra, hogy nyelvünk lelki gazdagságunk, érzelmi mélységeink élő lenyomata.

Mindig megfájdul a szívem, amikor belegondolok abba, mekkora mélységek, milyen genetikai és szellemi tőke van, mennyi tehetséges ember látta meg a napvilágot Hazánkban, a Kárpát-medencében.

Sokan megmosolyogják, butaságnak tartják a 2012-es londoni olimpiai érmek számát népességre vonatkoztatni. Lehet, hogy így van, de akkor sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Magyarország népességét is figyelembe véve, toronymagasan a legjobbak voltunk.

Nem csak a sport, de a tudomány, a zene világában is az élen jártunk és járunk a mai napig. Gondoljunk a nemzetközi tanulmányi versenyeken elért eredményeinkre, a magyar találmányokra, magyar tudósok által elnyert Nobel-díjakra.

A világ egyik legelismertebb, legvirágzóbb országának kellene lennünk, ha a bennünk lakozó tehetséget, munkabírást, rátermettséget, kreativitást, lelki és kulturális gazdagságot is figyelembe vesszük.

Akarva-akaratlanul is összehasonlítom Hazámat jelenlegi lakhelyemmel. Svédországban azt tapasztalatom, hogy az emberek szabálykövetők, összetartanak, becsületesek, tudnak egy irányba haladni. Fontos számukra a rend és a tisztaság, az ésszerűség, takarékosság és az előrelátás. A másokat elnyomó, és kizsákmányoló, egyéni érdekből fakadó, mások kárára történő felemelkedés egészen egyszerűen életképtelen, elképzelhetetlen és elfogadhatatlan.

Svédországban az egyik miniszter szimplán elfelejtette befizetni a televízió díjat (amúgy jelképes összeg). Van ilyen, bárki tévedhet. Nem sokkal ezután önként bejelentette lemondását, melyhez mindössze annyit főzött hozzá, hogy csak olyan ember lehet egy ország vezető politikusa, aki feddhetetlenségével példát mutat az emberek számára. Hibázott, ezért kötelességének érzi, hogy lemondjon. Gondolom, nem szükséges ezt sem kommentálnom és bármiféle hazai összehasonlításokkal élnem.

Nyári szabadságunkat, családi nyaralásunkat az Alföldön, Csongrád-megyében töltöttük. Államalapításunk szent ünnepéhez közeledve úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk az Ópusztaszeren található Nemzeti Történeti Emlékparkba. Minden olvasónknak szeretettel ajánlom a megtekintését, mert felejthetetlen élmény. Vétek kihagyni. Végigmenve a különböző állomásokon (Feszty-körkép – „A magyarok bejövetele", Skanzen, Panoptikum, a különféle kiállítások sorozata, végül a már szinte bűbájosan, humorosan édes lovas bemutató), mélyen elgondolkodtam. Egy pillanatra félre kellett vonulnom, hogy elérzékenyültségemet palástoljam, oda, ahol senki sem lát. Mélyen megindított ugyanis ez a 4 óra, amit ott töltöttem, lenyűgözött, mert ez egy olyan valami, egy olyan produktum, amire ez a nemzet, ez az ország méltán büszke lehet. Elszomorított és megrázott a tény, a kérdés: hogy lehet, hogy ez az ország, amelynek ilyen gazdag kulturális öröksége, hagyományai vannak, ilyen gazdag múlttal rendelkezik, ilyen szellemi és sportteljesítményekre képes, nem tud felemelkedni és az élre törve ismét elfoglalni méltó helyét Európában? Miért nincs az ország minden szegletében olyan tisztaság és rend, mint ebben a parkban? Pedig olyan kevés kellene hozzá, és olyan egyszerű lehetne...

Milyen jó lenne, ha nemzetünk ki tudna nevelni olyan vezetőket, akik a „becsület" szót kifényesítve, azt zászlajukra tűzve, példát mutatnának ennek az országnak. Akiknek a vezetői szerep nem megélhetési (pontosabban meggazdagodási) politizálást jelentene, hanem felismernék azt a történelmi pillanatot, azt a lehetőséget, hogy örökre beírhatnák a nevüket a halhatatlanok könyvébe, amennyiben ráébrednének, hogy ez talán nagyobb motiváció, mint a pillanatnyi egyéni érdek. Ha ilyen vezetőink lennének, joggal várhatnánk el mindenkitől, hogy napjait csibészkedés helyett a becsület, az állhatatosság és a szorgalom hassa át.

Addig, amíg a fentebb említettekhez hasonlók megtörténhetnek, amíg a politika már szinte a szervezett bűnözés szinonimája, amíg a határainkon túl, a környező országokban élő magyarokat lerománozzuk, leszlovákozzuk, lejugózzuk, amíg nem tanulunk meg a becsület szót közösen lobogónkra tűzve, egymás kezét megfogva egy irányba haladni, amíg az adott szónak nincs újra súlya, amíg az egyenesség, őszinteség, igazmondás megkopott szavak csupán, amíg a pillanatnyi nyereség, az egyéni érdek fontosabb a barátságnál, az elveinknél, a tartásunknál, addig itt nemhogy felemelkedés vagy változás, de még csak esélyünk sem lesz.

Erő, Becsület és Összetartás

Egyre gyakrabban álmodom egy olyan Hazáról, egy szent Magyarországról, ahová öröm hazatérni, ahol mosolygós, vendégszerető, egymásnak segíteni akaró, egymásért felelősséget vállaló, becsületes emberek élnek. Ahonnan senkinek sem kell elmennie. Ahová külföldi barátaink örömmel látogatnak, mert tudják, hogy semmi sem olyan kék mint a Balaton, semmi sem olyan ízes, mint a híres magyar gulyás vagy egy jó halászlé... de amúgy is, a magyar konyha verhetetlen. Ki merné ezt cáfolni? Sehol nem ittam még olyan zamatos nedűt, mint amilyen egy hűvös finom szekszárdi, villányi, egri, Balaton felvidéki vagy éppen tokaji bor.

Egy olyan Magyarországról, ahol öröm és rang szakmunkásnak, iparosnak, gazdálkodónak,  pedagógusnak, kutatónak, alkalmazottnak, nővérnek, orvosnak, mérnöknek, közgazdásznak lenni. Ahol a siker felfelé vezető, virtuális létráján képesek vagyunk néha megállni, időnként akár néhány lépcsőfokot visszalépni, ha azt látjuk, hogy a mögöttünk haladó már nem bírja... és nem azért, hogy lerúgjuk onnan, hanem hogy segítő jobbot nyújtsunk neki. De legalábbis néhány kedves, bíztató szót szóljunk. Mert azzal, hogy bevárlak, én csak egy picit leszek kevésbé sikeres, vagy csak kicsit később érek oda, de mikor odaérek, te is ott leszel velem, én pedig veled, és sokkal gazdagabbak leszünk. Akkor majd köszönetet mondok neked: örülök, hogy segíthettem. Te pedig mosolyogni fogsz.

1.jpg

Egy olyan Magyarországról, ahol a nemzeti öntudatot nem keverjük össze a nacionalizmussal és kirekesztéssel. Egy olyan Magyarországról, ahol valódi nemzeti öntudat, hagyományőrzés és büszkeség van, ahol mindez nem csak üres szólamokban, hanem tettek szintjén, a mindennapokban is megnyilvánul, és nem attól érezzük magunkat magyarnak, hogy tudunk kirekeszteni, megköpködni, megdobálni, törni és zúzni, hanem attól, hogy tudunk elfogadni és szeretni, mindenkit, olyannak, amilyen.

Egy olyan Hazáról melynek fiai és leányai szívében a szeretet lángja lobban, ha bárhol máshol a világban egy magyar szót hallanak, és nem elfordítják a fejüket.

Mindez utópisztikus elképzelés lenne csupán? Én nem hiszem. A tehetség magvai és az adottságok ott vannak bennünk. De cselekednünk kell és egyéni szinten elkezdeni változtatni, elkezdeni másképp gondolkodni, jó példával előjárni, melynek egyik előnyös tulajdonsága, hogy egy idő után ragadóssá válik, még akkor is, ha eleinte néhányan hülyének néznek.

Ez a nemzet már néhányszor bebizonyította, hogy a legreménytelenebb helyzetben is képes volt az összefogás erejével győzelmet aratni. Most is képesek vagyunk rá. A jó hír, hogy most még csak ellenség sincs. Az egyedüli, amit le kell gyűrnünk, nem más, mint a bennünk tomboló Egó és önzés. Erő, Becsület és Összetartás. Együtt, egymásért. Elkezdjük?

Haiku parafrázisok - Vol. 2.

2012.08.21. 20:54 tizenhét

Szív Ernő - A mákszemes képeslap és Den - Mákemberek nyomán.

Szeretkezéskor
Csak ezt kérdezte - Élnek -
e a mák szemek?

-fabo-


Mi készteti merevedve merengeni?
Ópiátok bújtak belé, vagy az orgazmus?
Fekete gyöngyök, ikrák egy halanyában.
Mák, tészta, rétes, fogak, menzás mosoly.
Mindenben mákot lát, hát kívánja is.
A nőt újra.

Egy perc slam

-den-

Haiku parafrázisok - Vol. 1.

2012.08.15. 18:45 tizenhét

Piros Nógrádi,
ropogós ajkadon sós
pálcikát olvaszt.

-fabo-

S.O.S pálcikákat morzézol szüntelen.
Szádban szomjjá olvadt kristályokkal
kínzod magad, de olyan jó ha roppan.
Roséfröccs vagy lopott csók, egyre megy.
A végén egy újabbat veszel a szádba.

Egy perc slam

-den-