Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Levél nővéremnek

2010.11.17. 19:17 tizenhét

 

Ejnye, tudom, el sem hiszed, mégis nekikezdek, Kedveském, mert én azóta is csak erre gondolok. Tudom, hogy csodák márpedig nincsenek, de ebben az esetben tőlem aztán megeheti a fene a márpediget! Így történt:
Tudod jól, hogy a szüleimmel sosem voltam jóban, vagy tíz éves korom óta, de lehet, hogy már korábban, sőt biztos. A lényeg, hogy nem nagyon éltünk együtt, a kapcsolatot sem tartottuk. Minek, ha nem érdekel? Meguntam rég, hogy mosdassam a tolószékes öreget, meg a piás anyámat, nekem ez nem hiányzott, hiába a sok kedvesség, meg viszki, meg ilyenek…
A lényeg, hogy ugye útnak indultam és fényes jövőnek néztem elébe, hiszen nagyon szépen tudtam lerajzolni mindannyitok arcát, hogy hirtelen nem is tudtátok, melyik kié. Na, én el is határoztam, hogy híres festőművész lesz belőlem Párizsban! Arrafelé is vettem az irányt, nyugat felé.
Aztán csak hogy nem, mindig van valami, ami megtöri a meseszövés fonalát, elém farolt egy zörgő Barkas a közeli kereszteződésnél, és kiszólt belőle egy bőrsapkás, borostás, férfiasan metsző tekintetű valaki, a mindenkori szerelmem, hogy akarok-é velük menni az ígéret földjére? Mondom, hát persze!
Beszálltam, és szembenéztem a szerelmemmel. Pont olyan volt, mint ahogy azt először elképzeltem. Egy szót sem szólt, csak vittek, ő pedig keményen a gázba taposott. Voltunk ott néhányan hátul, egész pontosan öten, de a lányok nevére nem emlékszem, mert olyan furcsán mondták, hogy nem értettem. Mindenesetre sötét volt, de mégsem voltam ijedt, mert a szerelmem szinte percenként hátrafordult és biztosított minket arról, hogy jó sors vár ránk. Bíztam benne, egye fene!
Aztán sokkal később, mikor már rengeteg gyorskajálda és temérdek cigiszünet után voltunk, megérkeztünk egy romos városba. És bizonytalanul kérdeztem szerelmem, hogy hol fogunk mi együtt lakni, mire ő mindig csak halogatta a bemutatkozást, mondván, mindennek eljön az ideje. Előbb egy közös helyiségbe kellett mennünk, ez volt a szállás, de elég kényelmetlen volt, sok ágy kis helyen, kevés fény, és tudod, hogy mindig is érzékeny voltam a szagokra.
Nem is bírtam sokáig, megkerestem a szerelmem, meg is mondtam neki a véleményem, erre ő a sárba térdepeltetett és azt követelte, hogy legyek hűséges, még egy pisztolyt is elővett, de azt csak a többi lány miatt tette, hogy bizonyítsa a szerelmünket. Természetesen megértettem, hogy neki is nagyon nehéz, hogy velünk együtt elérje az ígéret földjét, úgyhogy türelemre intettem magam.
Nemrég hagytuk el a szállást és megyünk Párizs felé, hogy beteljesítsük az álmomat. Egyre jobban kijövök a többi lánnyal is, egyre jobb vagyok idegen nyelvekben, majd ezt kamatoztatom Párizsban is! A szerelmem azt mondta, ott minden szép és jó lesz, de ennek fejében néhány lányt sajnos ott kellett hagynunk néhány hátborzongató helyen. Olyan helyek voltak azok, hogy én leánykoromban – néhány évvel ezelőtt – biztos hazafutottam volna előlük. De ők bátrak, még akkor is integettek, amikor azok a bőrkesztyűs kezek eltakarták az arcukat.

De mi csak robogtunk tovább az ismeretlen felé. A lányok egyre fogytak a raktérből, és ezzel együtt egyre szótlanabb is lettem, hiszen egyre kevesebb olyan lány volt, aki értett az én nyelvemen. Végül eljött a pillanat, amikor a szerelmem utoljára fordult hátra, hogy elmondja, hogy a cél már csak pár mérföld. És utána lefékeztünk, ő pedig kinyitotta a Barkas hátsó ajtaját és a kezét nyújtotta felém. Én kiszálltam és hihetetlen látvány tárult elém.

Párizs minden csodája felsorakozott előttem. Az a nagy folyam, ami kettévágja az egészet, pont előttünk hullámzott. Utána egyből láttam azt a nagy fúrótornyot, vagy mit, amit valami tejfölmárkáról neveztek el, meg ott volt a homályban, én csak sejtettem ottlétét, a Vénasszony, vagy mi! Csodás volt, az egész életemet itt akarom leélni, mondtam, és így is történt.
Most már kerek negyven esztendeje, hogy megtörténtek a fent leírt események. Jelenleg egy csodálatosan előkelő hotel vezetője vagyok, mindenki csak így hív, a Madame, és ez tetszetős is nekem! Rengeteg ember fordul meg nálunk nap mint nap- hihetetlen, mennyi dolgom akad. A szerelmem pedig nem tágít mellőlem, mindig itt van, ha kell: segít, szeret, ver, ápol. Igazi áldás!
Sok új lánnyal ismerkedem meg, mindegyik furcsa mód kerül ide, beszállnak valami ismeretlen kocsiba, aztán jönnek, amíg meg nem állnak. És végül ideérnek, én leszek a gyámjuk. De hogy miért szállnak be abba az ismeretlen kocsiba? Máig sem értem…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-latyak-
 

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr502454538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.