Azt hiszem, ez egy olyan történet lesz, ami előtt kötelezően ajánlott leszögezni: az elmondottaknak - vagyis leírtaknak- szinte semmi köze a valósághoz. Ha személybeli egyezéseket vélsz felismerni, kedves Olvasó, akkor az csak a véletlen műve - és akinek nem inge, az jobban teszi, ha nem is hordja.
Nyári gyakorlatom első napjának cirka negyedik órájában jöttem rá: én nem is akarok gyógyszerész lenni. Vagyis nem így. Mentek már át csoporttársaim az orvosi karra, ezért gondolom, nem lehet olyan reménytelen ott sem a helyzetünk- de akkor csak úgy köddé válik három év szenvedés, értelmetlenül? És ha orvos sem akarok lenni igazán? Hogy a tárgyra térjek, ami a legelső napon megrémisztett: az a pénztárnál való munka volt. Amit én nem csinálhatok, természetesen, de azért csak-csak belelestem. Nem kellett volna.
Minden középiskolás magasztos célokkal érkezik erre az egyetemre, úgy gondolom, hiszen csak gyógyítani, sőt életeket menteni fogunk, ki így, ki úgy. Bár talán minket, gyógyszerészeket fognak a legjobban bírni (talán túlzottan is) a betegek. Induljon ki mindenki magából. Ha van OTC, minek menni az orvoshoz? Sorban állni, időpontot kérni, visszamenni, újra sorban állni (hiába van időpont), és ugyanúgy a gyógyszertárban fogunk kikötni. A fogorvosról ne is beszéljünk… - Erzsi, nem azt beszéltük meg, hogy rendszeresen kell kontrollra járni? – hallom a mindig, rakodó munkásként fütyülgető fogorvosom hangját. – De hát én járok rendszeresen, nem igaz? – kacsintok egyet, mintha minden rendben lenne, de tudom, hogy a 2008-as dátum a kartonomon nem éppen engem igazol. (Látom, mint mindig, most sikerült a témánál maradnom, ej.)
Az álmokról volt szó, arról, hogy tanulok öt éven át néha kevésbé, néha igazán fontos dolgokról, amiket majd szeretnék hasznosítani a munkám során. De ezt, ahogy észrevettem, nem könnyű, sőt néha lehetetlen kivitelezni. Akkor mi értelme az egésznek? Minek tanulni kórélettant, hatástant, toxikológiát, ha ebből a beteg semmit sem kap a patikában, mert olyan nagy a rohanás, és olyan kevés az érdeklődés is. És amin tényleg megrökönyödtem a gyakorlat első napján, ami hihetetlenül derogált nekem, aki tényleg komolyan gondolja a sulit: nehogy már bolti eladóként dolgozzak egy életen át?! Tizennyolc deka, maradhat? Elnézést, de nincs véletlenül aprója, mert így nem fogok tudni visszaadni. Természetesen, bankkártyával is lehet fizetni. Akkor ne írjam rá az adagolást? Tetszik már tudni, hogyan kell szedni? Ilyenkor úgy elönt a kétségbeesés és a tehetetlenség, hogy a betegek még azt a jogomat is elveszik, hogy az orvos utasításának, a receptnek eleget tegyek. Nem tudom elképzelni, hogy egy-két szám a dobozon vagy a „fél” és „napi” szavak miben akadályozzák, zavarják a betegeket; de sokan még ezt sem kérik. Gondoltam arra, hátha ezzel nekünk akarnak időt, fáradságot megtakarítani, de ne tegyék. Ez a dolgunk, könyörgöm. Ha már nincs idő a betegtájékoztatásra, ezt ne vegyék már el.
Pedig a tapasztalataim is azt mutatták, hogy néha a tájékoztatás elengedhetetlen, hiába „nincs rá idő”. Mert vannak még egyszerű lelkek a földön, ami nem baj, csak gyógyszerészeti szempontból módfelett balesetveszélyesek lehetnek. Hogy mire gondolok? Egy néni vitt az unokájának fájdalomcsillapító cseppeket, de már a receptről kiderült, hogy nem tud írni, ezért gondoltuk, elmondjuk neki inkább szóban a használatot, hátha a dobozra írt utasítással nem tudna mit kezdeni. És olyan furcsa volt azt látni, hogy a nő tényleg nem tudta, hogy a cseppeket be kell adni a gyereknek, és nem az esti fürdővizébe önteni, vagy esetleg a fájó testrészt bedörzsölni vele - amire szerintem egy átlagos ember nem is gondolna. Vagy egy másik sziporka, amit egy ismerősöm mesélt: az idős nő aranyérre kapott magisztrális kúpot kasírozott alufóliába csomagolva. Később visszatérve a gyógyszerész megkérdezte, enyhültek-e a panaszai. Mire a válasz: „Köszönöm, már jobban vagyok, csak elvástak a fogaim, mire azt a sok alumíniumot elrágtam.”
Másik véglet, ami szintén bosszantott a nyári gyakorlatom alatt: azok a látogatók voltak, akik tényleg mindennel a gyógyszerészüket ostromolják. Amivel nincsen baj, de mi nem, ismétlem: NEM vagyunk orvosok. Tudunk adni a gombás fertőzésekre krémet, de ha ekcémának tűnik a bőrprobléma, vagy éppen beazonosíthatatlanok a számunkra, akkor hiába mászik be a beteg derékig azon a pici ablakon, hogy megmutassa, mit fedezett fel a háta közepén, mi akkor sem fogunk rá adni semmit, hanem elküldjük a bőrgyógyászhoz.
Így az első nap után nyilvánvaló lett számomra, hogy a gyakorlat ideje alatt ki sem megyek a laborból, hanem edzem a karizmaimat 3-4 kiló kenőcsöket kevergetve. A jövőm pedig? Lehet, hogy bekeményítek a diákkörrel, és elmegyek kutatónak valahová, ami merő unalom lesz és személytelen, de talán viszem valamire az életben. Mert a perspektíva az nagyon fontos, azt mondják.
-zsiki-
RSS