Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Házi feladat - Fogalmazás Nagyanyáink, az álarc, na meg a Ma

2010.11.26. 11:17 tizenhét

 

Nagyanyáink óta nagyot fordult a világ. A társasági élet ma már bizony nem ugyanaz, mint hajdan. De valljuk be őszintén, ismerkedni mindig is cikis dolog volt. Ha anno, anyuka-apuka, a dinasztia nem azt választotta, akire 3 másodpercnél többet mert nézni az a szófogadatlan lány, lett nagy ihaj-csuhaj, öv-csattanás, seprűtörés. S a kis hajadon legközelebb nagyon meggondolta, hogy kire meresztgesse „ártatlan” szemecskéit. Összességében azonban, lehet, hogy egyértelműbb volt a helyzet. Az egyetlen lelki (és ki tudja még milyen…) trauma - mondhatni kizárólag - a nászéjszakán történt, onnantól pedig mindenki mindent megszokott. Mert az összes felmenő így élte le életet, és végül is nem is olyan rossz az, ha a Miksa vagy a Bözse legalább a hozománnyal hozzájárult a szép és gondtalan lét reményéhez.
A Ma fiataljainak gondolatai kicsit másfelé röppennek. A társadalom egy része ilyen apró-cseprő agytekervény-használattal, már bocsánat, de nem is fárasztja magát: ha sikeres csábító, 3 jó csaj per éjszaka; ha kevésbé sikeres, 3 kevésbé jó csaj per kicsit több éjszaka. S ennél a szintnél még elő is fordulhat, hogy az összes főszereplő jól érzi magát. Éljen. Aztán van egy másik véglet, az örök álmodozók, akik várnak, félnek érezni - holott még talán nem is sérültek -, megbénítja őket az ijesztő - bár szinte már várva-várt (önigazoló!) - kudarcélmény. Nem lépnek. Ők nem. Páncéljukat, álarcukat megtartva hasonlóképpen telik fizikai létük, s idejük - ugyanúgy öregszenek, hisznek, alszanak, aztán kipenderíti őket az élet a jól megszokott körből - vagy nem. Biztonságban vannak, ez tény. S most már talán beszéljünk egy kicsit a „maradékról”. Széles skála ez, a sok Gondolkodó, Érző, Reménykedő. Számos alkalommal egymásra találnak, majd bölcs és még bölcsebb magyarázatokkal takarózva különválnak útjaik. Gyakran igazuk van - kivételesen irónia nélkül… -, de a köztes időszakokban nehezen él túl az ember, „a társas lény”. Vagy a másikat nem akarja megbántani, vagy magát félti - nem kicsit, vagy nincs meg az összhang, a szikra, a tudomisénmi, mindenesetre nem egykönnyű ilyen helyzetekben dönteni. Ilyenkor jön szépen az áldásos szerelem, amikor is Cupido piciny nyila - véletlenül közbelépve - a megfelelő pácienseket találja telibe, és már ott is a heppiend a levegőben (aztán persze szublimál, de most ez lényegtelen…).

Egyéb esetekben viszont tényleg csak Tévedés, Harag, Csalódottság lesz a dologból, mert így formáltak minket, embernek neveztetünk. S persze, ha útközben a csodák csodáját, a vágyak netovábbját, a boldogságok legszebbikét éljük át, hajlamosak vagyunk gyorsan odébblapozni, hisz’ mi az, kérem az összesített eredményhez képest…
- De még hátra van az ellenőrzés, ott már illik erre (is) koncentrálni…
Nosza.

’Láttam-jel’, aláírás.
Javította: az Élet

-tensi-
 

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr582454830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.