Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Ősz

2010.11.29. 11:17 tizenhét

 

Mikor kisiskolás volt, gyakran maradt az udvaron játszani. A többiek bogaraknak csináltak homokvárat, vagy a tónál ebihalakat gyűjtöttek össze egy pohárba. Ő alagutat ásott a bogaraknak, ahol elhagyhatták homokbörtönüket, az ebihalakat pedig; mikor senki nem figyelt, óvatosan visszaengedte a vízbe - és magában boldogan ünnepelte titkos győzelmét. Dohányzott, és ezeken az éveken töprengett. A minap egy játéka jutott eszébe, egy kis zöld gumikrokodil. Először egészen halványan felsejlett, majd lassan kirajzolódtak a körvonalai, és az is eszébe jutott, hogy mikor vízbe tette, egészen kövérre dagadt. Emlék-pillangók ezek és pilleszárnyuk zivatart kelt. Tavasz volt. Érezte, hogy öreg.
Utazást tervezett az óceánhoz. Már hónapokkal ezelőtt megvette a repülőjegyet. Gondolkodott, mit vigyen magával. Könyveket - imádott olvasni. Csodálta a szavakat, melyek elragadták a földről. Belelapozott egy régi kedvencébe – megtorpant a betűkön. Falevelekként peregtek le a lapokról.
A könyvek mögött régi családi fotóalbumra bukkant, egész délután lapozgatta. Az arcok benne, akár a festmények. A lélek színek kavalkádját festette rájuk. A könny apró színcseppekként ivódott a vászonba. A mosoly szelíden szőtte át aranyszálaival a cseppek fátylát. Figyelte az árnyalatok vonulását, a lét változó lenyomatát, a lélek mozdulatait. Nagy zivatar volt.
Mikor elállt az eső, sétára indult. Mellkasában ismét nyomást érzett. Rég le kellett volna szoknia a dohányzásról. Összetalálkozott egy régi barátjával. Diákkoruk kávézójában ültek, cigarettáztak. Halkan beszélgettek. Csak úgy. Lassan elhaltak a szavak. Füst volt a csend.
Otthon ismét kezébe vette a fotóalbumot. Kezében tartott mindent. Elkezdett havazni – sosem esett még hó tavasszal. Hullott halkan, elfedve az időt; a világot. Csak a festményeket hagyta meg és a lelkében dermedő nyugalmat. Még egyszer újrajárta az utcákat. Befordult a sarkon, tekintetét a templomtorony szélkakasára emelte. Irigyelte, mert olyan távolról látta a világot, amilyen messzeségből már nem fájt a feketesége. Igaz, most hó volt, és semmi sem fájt. Bement a pékségbe, leült az ablak mellé, ahogy máskor is mindig. Kávét és kalácsot rendelt, várva, hogy elhozzák az ébredő reggelek illatát. Csak a hó illatát érezte.
A repülőjáratot a szokatlan időjárás miatt törölték, így busszal indult el. Hosszú volt az út. Végig aludt, nem álmodott. Állt a parton. Égbolt volt az óceán, a mindenséget látta lezuhanni – tombolt, pusztított és újra fájt a zuhanás. Egy pillanatig újra emlékezett, hogyan kavarodtak fel a porból a nyárfa levelei – mikor leszállt a mentőhelikopter. Akkor szálltak felfelé a nyárfalevelek. Akkor veszett el minden.
Most állt a parton, és dermedt szívéből hullottak a nyárfalevelek. Ez volt az élete – hulló falevél.
 

-éva-

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr192480540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.