Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Tört világ

2010.12.21. 10:17 tizenhét

 

Kis tengerparti városban lakott. Buja növényzet. Kora esti órák fülledtsége. Olykor egy apró szellő, ami a fullasztó melegben rég elmúlt idők illatát hozta. Ezek voltak a legszebbek – a múlt idők illatai. Melyek talán nem is léteztek, abban a pillanatban azonban mindennél biztosabbnak tűntek.

Szülei fiatal éveit hitte az illatokban. Látta, ahogy indulnak bevásárolni, ahogy sétálnak, látta a mosolyukat. Ekkor fogta el mindig az a megismételhetetlen boldog szomorúság. Ebben a röpke pillanatban átélte egész - meg nem élt múltját. Szerette volna lefesteni az érzést. Talán ezért is lett festő, hogy megörökítse ezt az egyetlen mozdulatát a lelkének. Nem tudta. Ezt az egyet nem tudta.

Ma hajnalban nem festett. Valójában nem is a festést, a színeket szerette. Sokszor csak ült órákig a vászon előtt, néhány ecsetvonást ejtve és figyelte, hogyan változnak; minden szín másként éli meg a napsütést, az esőt, a hajnalt, az estét. Sosem volt benne biztos, hogy ő festi- e a színeket, vagy a színek festik meg őt magát.

Nem festett arcokat. Nem voltak emberek: az utcán ruhák kerülgették egymást. Rohanó öltönyök, kosztümök. Nézte, ahogy fehér ingek isszák déli kávéjukat, lépcsőn ülve cigarettáznak, vagy ahogy egy ballonkabát telefonál kukákkal teli sikátorba behúzódva. Sok évig figyelte a szövetek gesztikulációját – mintha emberek volnának. A padon is ruhák szuszognak, a levegőben néhány cipő ringatózik, mintha egy láb lóbálná. A füvön is rongyok pihennek. A főtéren egy-két piros mintás talár pózol, ing és pulóverujjak fotózzák. Mára már megunta. Sokszor behunyt szemmel járt: nem akart látni.

Ezen a hajnalon azonban sétára indult. Erőt vett rajta a régi dac, és egyre keményebben, élesebben nézett a gallérok fölé – kereste az arcokat. A groteszk világ csak vonszolta végig a térköves utcákon, a bűzös aluljárókban. Rázúdult testtelen némaságuk. Hűvös volt. Fájt a mellkasa. Végre megértette. A láthatatlanságot vonta köréjük a közöny páncélja - mely tonnányi súllyal szögezte őket a földhöz. Ők a huszonegyedik század páncélos lovagjai. Nők és férfiak, kik kardok, golyók helyett tekintetektől, arcoktól óvják magukat. Egyre riadtabban figyelte a páncéltömeget.

Egy nőt látott, ki gyermekétől búcsúzott. Páncél nélkül, védtelenül állt, folytak az arcán a
könnyei és nézte gyermekét, amint távolodik.

Ült a szobájában, festeni szeretett volna. Napok teltek el. Elkészítette utolsó festményét. „Anya” – ez volt a címe.
A festmény a hófehér vászon volt.

- éva -

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr562503911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

psvianne 2010.12.22. 23:12:33

btw fehér vászon:
ajánlom Mindenkinek Alessandro Baricco: Tengeróceán c. művét