Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Balaton, Einstein, virágföld

2011.01.03. 09:17 tizenhét

Interjú Podmaniczky Szilárddal

 

Nem is reméltük volna, hogy lehet ilyen emlékezetes egy interjú, hogy lehet ilyen rövid idő – fél délután – alatt ennyi tanulsággal bíró mesét szőni. Pedig ez történt azon az áprilisi vasárnapon, mely ezúttal szeszélyeitől megkímélt minket. Podmaniczky Szilárddal közel másfél órán át beszélgettünk írásról, olvasásról, hitvallásról, sikerről, kudarcról és természetesen: az íróról magáról. Kiindulópontunk a tavaly napvilágot látott Szép Magyar Szótár, melynek több ezernyi apró elemét segítségül hívva próbáltunk fényt deríteni a mögötte állóra: az alkotó emberre.

 

- 1963. július 24-én, Cegléden született

- 1982-83-ban Budapesti Műszaki Egyetem

-1987-ben Szegeden szerzett matematika-fizika szakos diplomát a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán

- írásai megjelennek: Élet és Irodalom, Népszava, folyóiratok

- hobbik: fotózás, rajzolás, úszás, kerékpározás, főzés, természetjárás, csillagászat

- eddig megjelent 17 könyve és elnyert 16 irodalmi díjat

- számos filmben dolgozott íróként, két darabja került színpadra

 

Őszinték leszünk: mi a Szép Magyar Szótárt ismertük meg először. Tudjuk róla, hogy hosszú évek munkája, és hogy az Élet és Irodalomban jelent meg folytatásosan. Arra lennénk kíváncsiak, hogy miként íródik egy ekkora volumenű mű, mi az alkotás mechanizmusa.

 

Ennek igazából két része van: egy matematikus és egy írói. Hiszen egy ekkora könyvet ilyen szerkezettel csak úgy lehet megírni, ha előre kitalálja az ember a struktúráját, illetve – ismerve saját írói habitusát – előre megtervezi. Én azt vettem alapul, hogy a legkisebb szótár ötezer szócikkből áll. Úgy voltam vele, hogy ha már szótárt írok, ne alibiből legyen ez a címe – és legyen benne ezer címszó –, hanem érje el a szótáraknak legalább a minimumát. Maradtam tehát az ötezer címszó tervénél. Akkor végig kellet gondolnom, hogy mit tudok teljesíteni, mi az a tempó, ami számomra követhető, és nem erőszakolom meg magam vele. Ha gyorsan utánaszámolok: öt év alatt írtam meg, tehát minden hétre körülbelül húsz címszó jutott. Nem úgy írtam, hogy minden héten nekiálltam, hanem minden hónapban kijelöltem magamnak egy hetet, amikor csak ezzel foglalkoztam. Elővettem az értelmező kéziszótárt, meghúztam egy határvonalat, és azt mondtam, hogy csak a legegyszerűbb szavak jöhetnek, valamint azok az összetett szavak, amelyekben a kapcsolat mással nem helyettesíthető. Képzeljük el az egyes betűkhöz tartozó szavakat oszlopokban. Én ezekből mintegy vízszintes szeleteket képeztem – az adott oszlopok első szavait vettem sorra, majd a másodikakat, és így tovább –, így egy alkalommal egyszerre több különböző kezdőbetűjű szó jelent meg a szeleteknek megfelelően. Valamikor négy és fél év után értem a végére, aminek nagyon örültem, ugyanis végig attól féltem, hogy nem jutok végig a szókincsen. Így maradt fél évem, hogy újra átmenjek rajta és tágabb szempontok szerint végezzem a válogatást. Nyilván rengeteg szó kimaradt belőle, de olyannyira szótár lett, hogy most például szó van a spanyolra fordításáról. A 2011-es magyar-spanyol közös uniós elnökségnek ez lehet az egyik kulturális projektje. Egyébként kár, hogy nem vezettem róla naplót, mert rengeteg tanulsága volt a megírásának. Nagyon furcsa volt látni például, hogy milyen szavak kerültek be egy-egy szeletbe. Ez nyilván véletlenszerű, mivel én válogattam. Olyan szavak kerültek egymás mellé, amelyeket ha összeolvastam, mintha egy vers lett volna. Nagyon érdekes volt. Aztán a negyedik év vége felé éreztem, hogy valami nem jó irányba megy. Azt gyanítottam, hogy ismétlem magam, mintha ezeket már leírtam volna egyszer. Elképzelhetőnek tartottam, hogy ugyanazt a történetet egy másik szó is előhívta már bennem, elgondolkodtam, hogy mit lehetne ezzel kezdeni. Elértem a kapacitásom határát? Vajon a történetmesélésnek ez az egy emberre szabott mennyisége, és négyezer történetnél ez véget is ér? Aztán azt mondtam magamban, hogy jó, lehet, hogy ismétlem magam, de akkor ez a dolog természetéből fakad. Amikor a könyvet szerkesztettem, és az egészet egyben át tudtam olvasni – több mint egy hónapig tartott –, kiderült, hogy mégsem ismételtem. Talán két olyan helyet találtam, ahol szinte szóról szóra megegyezett a történet, vagy ugyanúgy kezdődött, ott persze utólag ezt átírtam. De nem tudom, miből származott ez a furcsa érzés.

A történetek fantáziád szüleményei, vagy vannak valósak is?

Hát, ekkora mennyiséget úgy megírni, hogy mindig tököljön vele az ember – jaj, most mit írjak –, nem lehet. Szóval szabadon engedtem magam: az aktuális szó vagy egy életrajzi élményt hívott elő belőlem, vagy egy teljesen közhelyes, sztereotip mondatot, bármit engedtem. Az volt a célom, hogy bárhogyan kezdődjön, úgy tudjam lezárni azt a kis szöveget, hogy annak meglegyen – ha nem is a zártsága – a kis egysége, poétikája, hogy kiérződjék belőle: ez egy nagyobb történet része is lehetne, hogy sokfelé tudjon mutatni. Az én dolgom inkább a lezárás volt, mint a megnyitás.

Mondhatjuk azt ezek alapján, hogy mindezekből – egy kicsit pszichoanalitikusan –következtethetünk Podmaniczky Szilárdra?

Abszolúte. Amikor könyvbemutatókra mentünk a könyv megjelenése után, rengeteg olyan kérdést kaptam, amellyel nekem is akkor kellett szembesülnöm. Hogy mit is hoztam létre, igazából még én sem tudtam. Ez nem olyan volt, mint amikor leülök, megírok egy történetet, és tudom, miről írtam. Itt létrehoztam ötezer történetet, de hogy ez együttesen mit jelent, milyen olvasói stratégiái lehetnek ennek, vagy egyáltalán: mi az, ami megszületett, azt nekem is meg kellett tapasztalnom, hiszen én is csak ezeket a kis lépéseket ismertem belőle.

Egyébként, hogy mennyire szótár: amikor egy könyvesboltban kerestük, odavezettek minket a német-magyar szótárakhoz, oda volt kitéve…

Nagyon sok helyen a nyelvészetnél van… Egyébként ez sem baj, mert lehet ezt a könyvet ilyen szempontból is nézni. Lehetne, mondjuk oktatásra használni: a külföldi diákok használhatnák egyfajta „magyar Oxford-szótárként”. Ebben az irányban is próbálkoztam már, ez nyilván a tanmenettől, a tanárok személyiségétől és kedvétől is függ. Egyébként, amikor a borítót terveztük, úgy éreztem, a vászonkötéses címlapra a címen kívül esztétikai szempontból nem lenne szerencsés mást írni, így csak a belső oldalra került rá: „Történetek A-tól Z-ig”, mintegy utólagos mankóként. Most lehet, hogy másképp csinálnám, mert tényleg félreviszi az embereket. Lehet, hogy jó lett volna egy kis előszót is beleírni, de ezt azért nem akartam, mert úgy éreztem, akkor valami magyarázkodás venné kezdetét. Úgy gondoltam, hogy dolgozzon meg vele az olvasó, maga a könyv mutassa meg magát, és ne én magyarázzam el.

Már a könyv megtaláláskor is jóleső rábukkanás-érzése van az embernek: a német-magyar szótárak közt véletlen rátéved a tekintete erre a narancssárga könyvgerincre, aztán belelapoz, meglátja, hogy ez valami más, és egyáltalán nem az, amit ő ott elképzelt… Szóval már ez is egyfajta „megdolgozás”.

Nem is tudom… Járnak még az emberek böngészni a könyvesboltokba? Ha belépek egy boltba, általában figyelem, mi történik. Azt veszem észre, hogy a legtöbb vásárló úgy jön el, hogy már tudja, mit akar – ebből a szempontból ez azért nem annyira nyerő.

Ahogy beléptünk, rögtön láttuk, hogy ez a hely egyfajta elefántcsont-torony: Balaton, csend, nyugalom, paradicsomi állapotok. Ez, úgy gondolom, alkotáshoz épp megfelelő. Itt született a könyv?

Hogy is volt… 2003-ban kezdtem el… Akkor még Szegeden, a belvárosban laktunk. Valószínűleg inkább bennem volt ez a nyugalom, lehet, hogy egy építkezés közepén is ugyanezt tudtam volna megírni. 2007-ben költöztünk ide, szóval a vége már itt született. Egy író-olvasó találkozón kérdezte valaki, hogy ha újra meg kéne írnom ezt a könyvet – ami elég macerás lenne –, ugyanígy tenném-e. Nem nagyon volt akkor időm ezen gondolkodni, csak rávágtam, hogy nagy valószínűséggel, de utána elgondolkodtam rajta. Valószínűleg hasonló momentumokat hozott volna ki belőlem, más nyulat nem nagyon tudok elővenni a cilinderből, csak ami benne van.

A „XX. század története” tekinthető egyfajta folytatásnak?

Igen. Amikor a Szótárral elkészültem, úgy éreztem, hogy most már kiírtam magamból a rövid történeteket. Csakhogy nagyon szerették az Élet és Irodalom olvasói, és a főszerkesztő azt ajánlotta, gondolkodjak a folytatáson. Én pedig arra gondoltam, ha egyszer már kimondtam, hogy vége, akkor már nem egy férfias dolog újra belefogni. Végül úgy döntöttem, folytatom a minitörténet-írást, de valami egészen más szerkezettel. Egy délután fölébredtem, és egyszerűen bevillant, hogy a történelmi idő ugyanilyen jó szerkezetet tud teremteni, és ha minden hónaphoz írok három történetet, akkor összesen egy háromezer-hatszáz történetből álló történelmi tabló fog belőle kialakulni. Ezekhez viszont már kutatások kellenek, ezeket a feleségem végzi, mivel ő könyvtáros volt régebben. Ő állítja össze az anyagokat, és abból kell kimazsoláznom, ami nekem érdekes belőle. Olyan forrásokat kell felhasználnunk, amelyek csak nehezen hozzáférhetők, ez így lehet érdekes.

Több novelládban feltűnik a feleség, mint társ. Mi a szerepe a feleségnek egy író életében?

Ő a színe az életemnek. Ha ő nem lenne, akkor én nem tudnék ilyen szabadon dolgozni. Ha lemegy Szegedre egy hétre kutatni, és én egyedül maradok itthon, akkor valahogy olyan gyászhuszáros lesz minden, olyan néma. Nincs akivel párbeszédet folytat az ember. Ez nagyon fontos, mert ha belegondolunk, bizonyos szempontból maga az Isten se más az ember számára, mint egy olyan transzcendens lény, akivel párbeszédet tud folytatni. A feleség is ilyen, csak konkrétabb. Általában ő az első olvasóm. Van, amikor nem kérem ki a véleményét, de van, amikor igen. Ha valamiben nem tudok dönteni ő könnyebben teszi – hiszen kívülről látja. Az „írófeleségség” egy külön szakma…

A kötődés szabadít fel?

Sok mindent levesz az ember válláról. Az én dolgom az írás, illetve, hogy pénzt szerezzek az életünkhöz, ő pedig mint egy anya, kertészkedik, főz… Két éve volt egy gerincműtétem, amelynek következtében azt is meg kell gondolnom, hogy egy macska fölugorhat-e a kezembe, tehát nem tudok cipelni. Múltkor vettünk egy negyven literes virágföldet. A biztonsági őr segített egy darabig vinni, mikor ide akarta adni, a feleségem odament, a vállára kapta, és kivitte. A palikám meg nézett, hogy most mi van. Azóta is előre köszön a boltban, annyira meglepődött ezen.

Most kezdték el játszani az új színdarabodat (Albert Einstein paprikáskrumpli). Honnan jött az ötlet? Van köze a „XX. század történeté”-hez?

Ez egy másik irány. Már régóta szerettem volna színdarabokat írni, de a fióknak nem ír az ember. Szegeden valahogy nem tudtam kontaktust teremteni a színházasokkal. Pár éve az RS9 Színház igazgatója, Dobay Dezső és Vallai Péter színművész mondták, hogy szeretnének egy darabot, üljünk le, gondolkozzunk rajta. Akkor megírtam a „Beckettre várva” című színdarabot, ami ment egy évig, játszották Pozsonyban is. Akkor annyira jól összejöttünk a Vallaival, a Csujával meg a Dobayval, hogy elhatároztuk, lesz folytatás. Időközben nekem eszembe jutott, hogy ezekből a kis darabokból egy trilógiát rakok össze, amely azokról az emberekről szól, akik a legnagyobb hatással voltak rám a huszadik századból – tehát egy pici kapcsolódási pont van azért. Beckett akkor már kész volt, Einstein a matematika-fizika terén volt nagyon jelentős, az ő gondolkodása igazán meg tudta változtatni a világot. A harmadik pedig René Magritte francia-belga festő. Amikor Einsteinről gondolkodtam, feltettem a kérdést, hogy miért játszanának Magyarországon darabot róla. Ennek csak akkor lenne értelme, ha valami köze van hazánkhoz. Akkor elkezdtem kutatni és az első órában kiderült, hogy az első felesége, Mileva Maric, Titelen, tehát a régi Magyarországon szülte meg az első gyermeküket. Ezután még sok olyan apróságra leltem, ami egy igazi drámai konfliktust rajzolt fel nekem, úgyhogy nekem gyakorlatilag csak a mondatokat kellett leírnom hozzá. Nagyon érdekes, hogy a tudománytörténetben a felesége neve nem szerepel, pedig együtt dolgozták ki a relativitáselméletet. Ott van a három gyermekük, akik közül az első korán meghalt, a másik skizofrén, tehát ezek is tiszta színpadi figurák. Van egy jópofa idézetgyűjteményem Einsteintől, abból pedig eredeti mondatokat tudtam kivenni.

Említetted Beckett-et, mint kedvenc írót. Kiket lapozol fel még szívesen, avagy: olvas-e az író?

Hogy is mondjam… Szépirodalmat nagyon nehezen olvasok, mivel az ember folyton szakmázik. Mert ha látom, hogy egy icipici félrebeszélés van benne, akkor nekem már végem, nem bírom elolvasni. Néha az Ulysses-be szoktam belenézegetni, de mostanában nem nagyon olvasok végig egy könyvet sem. Az olvasás számomra nem is annyira a mesélésről szól, hanem inkább egy párbeszéd azzal a nyelvvel, amit az író folytat és ehhez nekem nem kellenek történetek, nem kell végigolvasnom a könyvet. Egyébként a magyar írók közül az egyik kedvencem Tar Sándor. Ő borzasztóan hiteles számomra. Ahogy leírja bizonyos emberek világát, számomra döbbenetes. Vagy itt van egy nagyon tehetséges balatonboglári írónő, Kormos Anett. Most olvasom a könyvét: elképesztő. Ezen kívül folyóiratokat lapozgatok. Amit még szívesen olvasnék, azok természettudományos munkák…

Kozmológia...?

Így van! Ami emellett jó ideje foglalkoztat, az a Torinói lepel, ebből majd szeretnék egy regényt is írni. De ezt úgy szeretném megvalósítani, hogy nem csak én írnám a könyvet, hanem interjúkat csinálnék azokkal az emberekkel, akikről úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek a szereplői. Ennek a következő az előzménye: amikor a Láthatatlan Szeged című könyvet csináltuk, amihez a szegedi archívumból kaptunk még nem publikált képeket, akkor úgy gondoltam, hogy ennek fejében a könyvbemutatón jelenlévő emberekről készüljön camera obscurával egy felvétel és azt adnánk vissza az archívumba – tehát ahonnan elvettünk, oda adjunk is valamit. Maga a felvétel készítése nagyon sokáig tartott, körülbelül tíz percig álltunk modellt egy gép előtt. Ahogy ott pózoltunk, valami furcsa érzés kerített hatalmába, mintha itt nem is fényképezésről volna szó, hanem valami különlegességről. Másnap felhívtam a fotóst és elmondtam neki, hogy mit éreztem; akaratlanul is kimondtam, hogy olyan volt, mintha a Torinoi lepelhez álltunk volna modellt. Ekkor ugrott be, hogy micsoda történet lenne az, hogy valaki elhatározza, hogy ezt megpróbálja reprodukálni és önként jelentkezőket vár. De az önként jelentkezőknek tudniuk kell, hogy nem biztos az eredmény, lehet, hogy az életével fog fizetni érte. Rájöttem, hogy ez mind filmben, mind könyvben egy baromi jó dolog lenne – leírni mondjuk azt a harminc napot, amíg vár a jelentkező arra, hogy megtörténjen vele az, ami Krisztussal. Már találtam is hozzá egy teológus lelkészt az egyik közeli faluban – teljesen véletlenül akadtam össze vele egy borkóstolón a Podmaniczky-pincészetben – és tudtam, hogy ő lesz az, akivel folytatni kell a párbeszédet majd a könyvben. Persze sok más szereplője is lesz még. Úgy gondolom, hogy ha felteszek magamnak mondjuk egy teológiai kérdést, akkor arra nekem már kész válaszaim vannak. De én nem ezeket a kész válaszokat akarom megírni, nem magamat akarom kikérdezni. Ezen kívül van még egy forgatókönyv, amit két éve kezdtünk el, de nem lett belőle semmi, pedig én nagyon szeretem a történetét. Egy pornószínészről szól, ezt is jó lenne megírni majd. Aztán van egy harmadik regénytervem, annak az a címe, hogy Vörös modell. Ez vörös modell abban a tekintetben, hogy valóban szerepel benne egy vörös hajú nő, de van René Magritte-nak is egy ilyen című festménye és bizonyos fokig az ügynöki múltról szól.

Meg lehet ma Magyarországon élni kizárólag íróként?

Szerintem ez szerencse kérdése. Én jelenleg három évre előre látom, hogy mit akarok csinálni. Ebben van film, színház, irodalom, tehát ha én csak abból szeretnék megélni, hogy megírok évente egy regényt, akkor nem menne. Minimum egy másik olyan dolgot is kell csinálni, ami pénzt is hoz a konyhára. Akkor, mondjuk, meg lehet élni regényírásból is, ha el tudom adni a könyvet ötezer példányban. A Szótár kb. egy éve jelent meg, eddig olyan hat-hétszáz példány fogyott belőle.

(Hosszú csend után…) Hát, ez az adat megdöbbentő…

Igen. Azt a részét kipróbáltam már az irodalomnak, mikor fittyet hányva az olvasóra írtam a magam őrületeit. De idővel be kellet látnom, hogy az alkotóban lévő íráskészség akkor működik megfelelően, ha figyelembe veszi, hogy az olvasó mit szeretne. Én azt látom – és biztosan senki sem ért velem egyet ebben –, hogy a magyar irodalom a rendszerváltás előtti időkben rekedt, az emberek az elefántcsont tornyaikban írják a könyveket, és érdekli őket ugyan, hogy fogyjon a könyv, de rossz hozzáállással alkotnak. A rendszerváltás előtt a kultúra és maga az irodalom bizonyos mértékben tabunak számított és az emberek nyílván mindig a tabuk felé mozdulnak el. Régebben azért fogyott annyi könyv, mert az irodalom része volt a belső ellenállásnak. De most mik a tabuk? A politikai élet, a pornó világa, a szexualitás, tehát ami botrányokkal jár. A legtöbben azt nem veszik figyelembe, hogy ezeket a témákat kell megkeresni és ezekbe kell beleoltani azt a fajta íráskészséget, amivel például én is rendelkezem. Ezeken a témákon keresztül érdemes megmutatni azt, hogy én mit és hogyan gondolok a világról, mert ezáltal lesz úgymond piacképes az alkotás. Tehát annak semmi értelme, hogy én írom a regényeimet és aztán szenvedek itt mögöttük, mert nem bírom eladni őket. Régen úgy írták a könyveket, hogy „leírom, amit gondolok, aztán úgyis megveszik, hiszen egy taburól van szó”. Ennél nagyobb fegyelemre és tudatosságra van ma szükség.

Válhat-e a pénzszerzés az írás egyedüli céljává?

A múltkor megkérdezte tőlem egy barátom, hogy akkor is írnék-e, ha nem kéne, mert mondjuk az egyik szobánk csak ötezresekből volna kirakva. Akkor rávágtam hezitálás nélkül, hogy írnék, természetesen írnék. Ez egy ideig még motoszkált a fejemben, aztán egy hét múlva értettem meg a saját válaszomat – ez egyébként jellemző rám, sokszor mondok olyat, amit aztán csak idővel értek meg, vagy jövök rá, hogy mit kellett volna mondani. Rájöttem, hogy az írásnak nálam, hogy úgy mondjam, létfilozófiai alapja van. A nagy alapkérdések, hogy miért vagyunk a világon, mi az élet, a halál, nálam olyan élmények, melyekkel reggeltől estig szembesülök. Ha meglátok egy bogarat a földön, amelyik mozdulatlanul fekszik, már beugrik a halál, meg a vele kapcsolatos dolgok. Vagy bemegyek a henteshez és sokszor vissza is fordulok, mert meglátom a sok halott állatot ott bent, és van, amikor hetekig nem tudok húst enni. Én ezekre az alapélményekre nem tudok más választ adni, mint hogy írok. És ezek az alapélmények attól, hogy nekem rengeteg pénzem van, nem szűnnek meg. Tehát a pénz nem vásárolja ki az emberből a titok iránti érzékenységet.

Milyen érzésekkel ül le az ember írni akkor, amikor tudatában van annak, hogy ezzel keresi a kenyerét? Nem vált ki szorongást az alkotó lelkében?

Ez gyakorlatilag olyan, mint a forgatókönyvírás. Most írok olyan forgatókönyvet, amire felkértek. Nem zavar, sőt mi több, jobban izgalomba hoz! Azért, mert ilyenkor az van, hogy kapok egy kész világot és tudom, hogy én azt csak akkor tudom megírni, hogy ha megtalálom benne a helyemet, a saját megszólalási módomat. És ha mondjuk, úgy hoznának pénzt ezek a könyvek, ahogy kellene, akkor is lenne egy következő munka, amiben nekem meg kellene találnom az elgondolásaimat. Persze ezt lehet, hogy átírja majd az élet, mert én egy elég kétkedő ember vagyok. Számomra a kétség az egyik legfontosabb dolog, ami aktivizálni tudja az energiáimat. Igazából azért van itt, a lakhelyünkön ilyen nyugalom, hogy ellensúlyozza a bennem tomboló kétségeket. Mert ha csak a kétség lenne, akkor… én már nem élnék valószínűleg. Ez el tudja pusztítani az embert. A folytonos keresés, gondolkodás nem tesz jót – az élet hosszát tekintve. Ha megnézzük egy-egy olyan művész életét, akik egyedül éltek és fiatalon haltak meg, láthatjuk, hogy mindannyiukat végigkísérte a kétségnek a pokoli érzése. Persze nem akarom magamat hozzá hasonlítani, de pont ilyen volt Van Gogh élete is. Őt a saját alkotói energiái pusztították el. És ez mondható el Hajnóczi Péterről is, csak nála az alkotói energiák tompító hatása az alkoholban nyilvánult meg. Ilyen szempontból ez egy nagyon veszélyes szakma.

Van a Szép magyar szótárban egy címszó, az Ugribugri, ami egy mesebéli nyusziról szól, aki csak akkor létezik, ha olvassák, vagy ha gondolnak rá. Úgy érzem, hogy valahogy párhuzamot lehet vonni e figura és mai hazai írók között…

Abszolút. Mielőtt megcsináltuk az alapítványunkat, akkor jelent meg a Gumiharangok című könyvem. Ekkor mi kiutaztunk Svájcba egy ösztöndíjjal, de én hetente telefonáltam haza, hogy mi a helyzet az eladással. Egy idő után meguntam, hogy száznegyven példánynál nem tudnak többet eladni belőle. Akkor azt mondtam, hogy vagy abbahagyom, vagy valami gyökeres változtatást kell csinálni. Mert olyan, hogy író olvasó nélkül… - olyan nem lehet. Én azért olvasok, hogy az olvasásélmény alapján rájöjjek olyan dolgokra, amikre eddig magamtól nem tudtam rájönni, tehát valamilyen formában megváltoztatja az életemet. Én azt szeretném, ha az én munkáim olyanok lennének, ha lenne bennük annyi fluidum, hogy képesek legyenek hozzáadni valakinek az életéhez. Egy olyan szemszögből beszélni a világról, ahonnan teljesen más relációkból látszanak a dolgok. Nem sokat, de kaptam néhány olyan levelet, hogy köszönöm, megváltoztatta az életemet. Nekem ez elég, hogy még ennél a hatszáz példánynál is ki tudjak tartani. Egyszer találkoztam egy rákos nővel egy könyvbemutatón és azt mondta, hogy mióta olvassa a könyveimet, azóta máshogy gondol a betegségére, jobban tudja kezelni. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt, mikor a feleségemnek volt egy barátnője, akinek agydaganata volt. Azt tanácsolta neki az orvos, hogy próbáljon meg minél többet memorizálni, mert azzal karban tudja tartani az agyát. És ez a kedves asszony az én könyveimet kezdte el memorizálni… És magával vitte őket… Egyszerűen szikrázik az ember ezektől a dolgoktól.

A csillagászat, mint érdeklődési kör, miként vonult be az életedbe?

Hát, sokat ültem a szabadban édesapámmal a csillagos ég alatt a faluban – főleg nyárestéken a meleg lépcsőn. A gyermeki érzékenység számára a megmutatkozó világból először a csillagok voltak azok, melyek titokzatosak voltak és akkor én úgy gondoltam, hogy jó, járok focizni, horgászni, meg pingpongozni, de én igazából a csillagokkal szeretnék foglalkozni. Emlékszem rá, mikor mentünk buszokkal osztálykirándulásokra és én úgy bámultam ki az ablakon két napon keresztül, hogy valami különöset észrevegyek. Ezeket, a földrajzot, csillagászatot, fizikát nagyon tanultam, versenyekre jártam. Talán tizennégy éves lehettem, mikor megnyertem egy földrajzversenyt, mert a vulkánokról írtam valami hatalmas értekezést. Megmaradt bennem ez a titok iránti érzékenység, de aztán elmentem gépészmérnöknek. Igazából a földrajz csúszott ki alólam és az azzal való foglalkozás. Igazság szerint manapság is gyakran eszembe jut, hogy milyen is lenne kutató fizikusként dolgozni… Azért az baromi izgalmas! A múltkor néztem a tévében, hogy volt egy fiatal brazil egyetemista csajszi, akinek volt egy sejtése és ő azt publikálta – hogy valami így működik a világegyetemben. Rá tíz évre bebizonyították, hogy úgy van. Nekem hasonló az irodalom. Nekem is vannak sejtéseim, hogy miként működik a világ, de az irodalom olyan, hogy a sejtés sosem bizonyosodik be. Ennyiben talán szerencsésebb lenne, hogy ha elméleti fizikus lennék, mert akkor a kreativitás energiái elérhetnék a céljaikat. Az irodalomban máshogy éri el a célját: ha olvassák.

Vágyik arra az író, hogy bebizonyosodjanak ezek?

Ezt úgy mondják, hogy megtörténjen valakivel a könyv. De erről én nem kapok úgymond értesítést. Ennek ilyen másodlagos bizonyításai vannak, mint hogy itt ülünk és ezekről a dolgokról beszélgetünk, hogy egyáltalán felkeltette az érdeklődéseteket.

Nem biztos, hogy túlélné a misztikum, ha kiderülne az igazság…

Igen, ez valószínű...

Szöveg és Fotó: Bartha Zoltán Levente és Mészáros László

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr342521303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.