Tizenhét

Vince napi monológom, lejegyezve.

Szóval Apám sohasem dekantált, és e távoli, megszépítő erejű jelenből jól látom barna fényű mosolyát, amikor a dekantálóval bütykölök, mert a magam részéről – ha nem is mindig – megesik, hogy dekantálok. De egyfelől dobjuk sutba a szóismétlést – tekintettel arra, hogy az előző mondatban Apám egyszer dekantál, holott Ő leginkább nem, én pedig legalább kettőször –, és szaladjunk vissza a múltba.

Mivel e szöveg önreflexív, nem fogja mellőzni a helyenként mesés életrajzi elemeket sem, melyek valóságtartalmáért azért nem vállalhatok semmiféle garanciát, hiszen az író embernek könnyen eljár a … fantáziája, de itt körbenézve jócskán akadnak azért 12 éven aluliak is, de maradjon mindenki a helyén, a pornográfiát mellőzi e szöveg! És most azok is üljenek vissza, akik csalódottan eloldalognának!
Szóval ahonnan én jövök, van majdnem annyi pince, mint ahány ház, és a mondat nem tesz egyenlőséget az ahol iszom, ott is alszom népi rigmus között, pusztán földrajzi okokban kell keresnünk a megoldást; most Szilvia tanárnő micsoda büszkeséggel húzná ki magát, hogy itt holmi geográfiáról értekezem, holott jelentős árkot ásott a tudomány és közém, aztán én is, csak a tanárnő és magam közé.

A jó svábok – lévén, hogy többségben e kisebbség van a faluban – betelepülésükkor úgy találták, hogy a völgy oldalában ébredő domb löszébe kiváló pincesípokat áshatnak, azonban e domboldal nem kedvezett a kútfúrásoknak, ezért a lakóházaknak a völgy ölén találtak helyet, így egy ház mellé dukált minimum egy pince; belátható, ez az otthonról netán kivert férfiaknak is jelentős biztonságérzetet adhatott. Ez a pinceépítő program – új Magyarország pince – olyan frappánsan sikerült, hogy egyszer egy kényszerleszálló pilótát is megtévesztett, ugyanis a túlélt landolás után főhősünk ekképpen nyilatkozott segélyhívás gyanánt: „Nem tudom, hol szálltam le, de ezen a településen egyetlen házon sincsen kémény…” – ugye, minek kémény egy olyan épületre, ahol belülről melegítik az embert tanninok, alkoholos -OH csoportok, satöbbik… És itt a szöveg írója szentencia gyanánt megjegyzi: hogy az óvatosság azért nem árt, hiszen az alkohol öl, butít és a savakkal aldehidet képez, no és persze, hogy a korteskedés se maradjon el: ugye kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság; csak egészség legyen meg beteg!; mindenki válasszon hát magának a mai napra alternatívát, aztán egészségünkre!
(Itt egy korty bor és sóhajtozás a vállalt kötelességről.)

Amikor gyermek voltam – lévén, ez igen távoli befejezett múlt –, a magyar bor- és gasztrokultúra valahol az ásóbéka kloákája alatt volt, mondom, nagy a távolság időben, bár akár mosolyoghatnék, tudva: jó bor is az idővel. De itt most a múlt borkínálatára kívánok fókuszálni, ami a Skála Coopban kimerült az Egri Bikavérben, ill. a meggyalázott Tokajiakban. Sejthető, hogy a kis falumban ez kimerült az Ó- és Újborban, illetve a környékbeli falvakban a Noha borban, noha borról is lehetett volna szó. Repkedtek különféle nevek, mint például Kadarka, Kékfrankos, Leányka, Cserszegi Fűszeres, Riesling, etc. Meg Molnár Feri cimborám sajátos szőlő-elnevezési kényszere, aki technika órán, amikor a tanár felszólította, hogy mondjon egy szőlőfajtát, diadalittas mosollyal ennyit biggyesztett kis száján: Kecskecsöcs. – Szőlőskertek királynője, bólintott Édesanyám a vacsora melege fölött, amikor vihogva a történetet meséltem.
Volt tehát az óbor, a rendes gazdáknál minimum a Márton napi búcsúig kitartott, aztán meg frissességtől függően kezdték harapni az újborokat. Belátható, az első- és másodtöltésű hordó ebben a mikroklímában értelmezhetetlen volt, maximum a döntögesd jobban, fiam, hogy kijöjjön az összes seprő! – káliumhidrotartarát, bólintottam Édesapámra a hordó felett.

Mégis egyféle aranykornak élem meg az időszakot, holott a terméskorlátozás kimerült az ami a csövön kifér hozzáállásban, illetve, ha nem volt elég magas a cukorfok, a kabai cukorgyár készséggel állt szolgálatunkra. Mégis, a szüret összehozta a családot, volt abban valami végtelenül megható, ahogy a munka és munkás megpihent egy kicsit, aztán a sorvégeknél, egyfajta pán-rokonsági piknik formájában majszoltuk a roppanós kérgű kacsasültet, a köménymagos pogácsát, a frissen megszelt gömböcöt és azt a helyi pék sütötte fehér kenyeret, amilyet azóta sem ettem. Nem nyöszörögnék én most arról, hogy minden elromlott, inkább csak sóhajtva arra figyelmeznék, hogy valami végképp megváltozott.

E korlátlanul termő szőlők idejében, értékítéletemben a Kékfrankos egy alsó polcra került, amihez egy megtévesztő soproni idegenvezetés is társult, mely azt sugallta, hogy a kék frank az tök értéktelen volt. Fanyalogtam is addig a pillanatig, ameddig újra tisztességes Kékfrankos nem került a poharamba, mintegy 10 évvel később, amikor kezdetét vette az a boros-gasztrós ámokfutás, melynek hullámverése egészen eddig a székig sodort; csak, hogy egy rokokó jegyeket viselő mondat is legyen a rendszerben… Meg egy plusz információ: talán e pillanatban a Kékfrankos áll legközelebb hozzám.
Persze, azok a bizonyos pincehegyi borok – Cuvée volt szinte az összes, az arányok annak megfelelően változtak, hogy miből mennyi termett – szóval azok a borok magukban hordoztak egyfajta többlettartalmat, amelyet semmi egyéb nem hoz vissza, egyfelől a pincék között futó ösvények szövevényében a találkozás örömét – hazafelé sokkal szövevényesebbek voltak az utak –, a történetmesélés szép, okos szavait, a falusi emberek verejtékét, mely gyümölcsöt nyert a föld méhéből és az utánozhatatlan pincehegyi körömpörköltes bulik alkalmát, melyek általában és/vagy kizárólag a rendezetlenség irányába hatottak; a pörkölthöz visszatérve, akkor még a gasztronómiában nem volt divatos a lúgosítás…

De, még mielőtt a hallgatóság azt gondolná, hogy ebben a kicsiny, Tolna megyei faluban csak homoki borok teremnek, ajánlom figyelmükbe Sarok Róbert borait, aki többször bizonyította: kellő szakértelemmel kiváló kézműves borok készülhetnek Györkönyben is; megjegyzem, számomra Sarok Robi borait a rendezvényen látnom a köldökzsinór átvágásával egyenértékű, és ezt a képzavart a jelen lévő Orvos kollégáknak ajánlom.
Aztán ahogy a 21. századba tántorogtunk, valahogy elkezdtek helyükre kerülni a dolgok, borok, hangulatok: a zajos egyetemi tivornyák, mindinkább csendesebb, boros estékké szelídültek, majd egyenes arányosság folytán, az elfogyasztott bor mennyiségével hangosodtak, a gasztronómiánk is kiszabadult a zsíros pörköltek ingoványából, oly’ magasságokba törve, ahol akár csillagot is látni – bravó Costes!!! –, és ha nem is jó vagy könnyebb, de jobb lett élni.

Mert, ha külföldi barátomnak viszek egy kis Tokaji Furmintot, akkor a negyedik palack elfogyasztását követően fluently beszéli a magyart, sebaj aranyapám, csak figyeld a számat, ahogy formálom: csak merjünk akkorák lenni, amekkorák vagyunk… Meg médiatörvény ide vagy oda, a Dél-Dunántúl gasztroszakíró krémje itt parolázik Vince nap alkalmából, már-már sütkérezik, gátlástalanul sárba rántva és egekbe emelve chéfeket, borokat, gasztropillanatokat, nem is beszélve világhírű Baristánkról, aki kávé szentélyt nyitott a borrégióban, satöbbi.

Szóval, valahol ott kezdődött ez a történet, hogy Apám sohasem dekantált, valahogy azonban a szellem mégis kiszökött a palackból, hébérből, Nagyapám n-edszer töltött hordóiból, és most megtorpanás, talán 10-12 szívdobbanásnyi csend végén nem jöhet egyéb, mint Győrffy Zoli által Sopronból ide szállítmányozott boros kelyhek csengése, hiszen véget ért ez a zemlékezés is.
 

Egészségünkre!

A szöveg elhangzott Vince napján, a

és a

 közös rendezvényén, Pécsett, a Vince utcában.

-vj-