Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Végtelen történet

2011.02.02. 10:17 tizenhét

„És ha a homokórában a szemek elkopnak, akkor talán az örökkévalóság marad az üvegben?”

(Ancsel Éva)

 

Az élet úgy magába szippantott, mint egy mókuskerék - kezdeném, de egyből rájövök, mekkora badarságot beszélek, hiszen az életem nem monoton pedálozás, csak az idővel nem jövök ki, úgy általában. (Ennek a pár sornak tanácskérés lenne a célja, értelme, kedves Olvasó, vagy a heuréka pillanatáé, ahogy mi magunk is panaszkodás közben jövünk rá problémáink megoldására.)
A vizsgaidőszak utolsó hetének semmittevésében is a gyomorideggel küzdök, mi lesz, ha újra indul minden? Egyik részről örülök, mert itthon lassan rágni kezd az unalom belülről, de másrészt pedig a mindig kevés idő, rohanás, veszekedések: már megint nem leszünk együtt délután?! mondatok fejemhez vágása szomorít el. Miről mondjak le? Le kell egyáltalán mondanom valamiről is? De akkor hogyan…
Miért olyan nehéz megtalálni az egyensúlyt a tanulás, a barátok és a fiúmra szánt idő között? Amióta összeköltöztem a barátommal, mindenki azzal nyúz: De hisz ti éjjel-nappal együtt vagytok. Nem igaz, hogy nem tudsz egy kis időt szakítani rám! – persze, jogos lenne a kérdés, ha tényleg sokat lennénk együtt, hiszen akkor már én is vágynék egy kicsit a magányra, vagyis, hogy ne vele kelljen lennem. De ha hétfőtől csütörtökig reggeltől négyig vagy hatig órán vagyok, pénteken pedig diákkörözöm (érzem, a gomolyfelhők egyre csak gyűlnek a fejem felett), nem sok időm jut az összebújásra, délutáni sétákra vagy egy filmnézésre. Már megint csak vacsorázunk, aztán megyünk is aludni!
A baj lehet, hogy velem van - bármit is csinálok, éppen azért teszem, mert szeretem azt: szeretek iskolába járni (jó, a jegyzőkönyvek néha a könyökömön jönnek ki, de szeretnék okos lenni, mindent tudni), szeretek a kollégiumban a barátnőimmel lógni, nevetgélni, dumálni a problémákról, a fiúkról, a ruhákról, néha elszívni velük egy szál cigit. Szeretem Zoltánt (igaziból minden időm vele tölteném, de belebolondulna, úgy hiszem), szeretem magam, és sajnos erre tudom a legkevesebb időt szánni: hogy elmenjek néha egy JESZ előadásra, tornásszak Béres Szandival (Rettegjetek, nagyon durva. Nekem másfél hét után sikerült végig csinálnom az egész edzést.), írjak ide, beszélgessek a távoli barátaimmal msn-en, vagy csak küldjek nekik egy ’mizújs veled?’ üzenetet a facebookon, vagy csak magam legyek, háton fekve az ágyon, üres fejjel a semmibe merengve, esetleg világmegváltó terveket szövögetve, jaj.
Azt hiszem, le kell mondanom valamiről, vagy valakiről. B tervként: áttérek én is a centúriai időszámításra (harminckét órából áll egy nap), akár a Men In Black-ben és sosem alszom. Aminek egyetlen egy, de annál szörnyűbb mellékhatása lesz: zombivá változom. Ha nem is fiziológiásan, de kívülről mindenképpen. És ezek után a világmegváltó terveim helyett azon dolgozom majd, hogy kifejlesszem a tényleg száz százalékosan elfedő alapozót.

-zsiki-

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr932628036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása