Tizenhét

Prológus

A Vacsoracsillag a még kék, ámbár keleten már sötétedő égboltról nézi végig küszködésem, ahogy „kicsi-de-nehéz” távcsövemet lehurcolom a lépcsőn. A már aláereszkedett nyári nap melege ellenére a fű nedves, bár ez inkább a kertlocsolásból ideszökő párának köszönhető. Gondosan beállítom a műszert, iránytűmet a padra teszem, próbálom követni a reszketeg pólust. A mechanika csavarjait finomítom, végül leveszem a home-made védősapkát a tubus végéről, hogy a nap által már fel nem melegített levegő lassan átjárja a távcső minden zugát. A tükröket még délután jusztíroztam, így most a tőlük telhető legjobbat kell nyújtsák. Meg is tisztítottam őket, bár ez kényes műveletnek bizonyult. Mégis: ha már oly sok millió fényévet utazott idáig az a bizonyos csillag sugara, tiszteletlenség volna hagyni, hogy pont az utolsó millimétereken, egy egyszerű maszat miatt vesszen kárba mindazon csoda, mit magában hordoz…

Kedves Olvasó! Ebben a hónapban nem mást vállaltam, mintsem hogy megpróbálok egy lehetőségekhez mérten rövid, de érdekes, remélhetőleg sok feltett és fel nem tett kérdésre választ adó sorozatot indítani – az égboltról. Ismerőseimet nem érte meglepetésként ötletem, hiszen nagyon jól tudják, hogy mennyire közel áll a szívemhez ez a téma. A tervezetten naponta megjelenő írások mindegyike más-más területre fogja az Olvasót elkalauzolni, de előtérbe helyezem a hazánkból (Magyarhonból) megfigyelhető csillagképeket, azok mitológiai és tudományos vonatkozásait. A különböző források mellett elkerülhetetlen, hogy saját tapasztalataimat is beleszőjem a folyamba – remélem, hogy ez a szál segít majd abban, hogy a száraz tudományt megpuhítva képet kapjon az Olvasó a mesélőről magáról és mindarról a gyermeki érdeklődésből lett szenvedélyről, ami valamilyen formában minden csillagok alatt élő szívében ott lapul.

Ehhez a folyamathoz kívánok mindenkinek sok sikert, az olvasáshoz pedig jó szórakozást!

Ahogy a nyugágyban nyújtózva figyelem a zenitet, érzem, ahogy a levegő egyre csípősebbé válik, és ez nem csak a néha fel-felbukkanó szúnyogoknak tudható be. A nyugati égbolt alja még magán viseli a Nap sárgáját, aztán pár fokkal feljebb hihetetlen merészséggel folyik át a leghidegebb kékbe. Hihetetlen változás! És ahogy a kék egyre fojtja a horizontba a világosság martalékát, egyik pillanatról a másikra csillannak fel az el-elhullajtott ékkövek, melyek perceken belül összefonódnak, megelevenednek, és olyan felhőtlen tündöklésbe lovalják magukat, hogy képesek az emberiség teljes történelmét elmesélni – csupán érteni kell szavukat.

Ekkor tekintetem a félhomályban derengő teleszkópomra vetül. Rövid az éjszaka…

Kezdjük hát!

-latyak-