„Dőljön le a Fal! Épüljön a Híd! Nyissatok ajtót!"(MHV -1989)
Kalandvágyból, új kihívások után kutatva, netán gyávaságból, esetleg a Hazánkban uralkodó tarthatatlan gazdasági, morális válság, az egészségügy katasztrofális helyzete miatt (nehezen tudnám már megmondani, melyik volt a fő mozgató rugó) 2011 nyarának végén, Svédországba költöztem, immáron másodízben, új jövő, boldogulás reményében. Vajon nekem volt igazam? Vagy azoknak, akik azt mondják: a tettre kész, agilis, tehetséges embereknek itthon kell maradniuk és a Hazát szolgálni? Igazából senkinek sincs igaza, mégis igaza van mindenkinek.
Itt, a gazdasági stabilitás, a kellemes éghajlat, a festőien szép tájak, ugyanakkor a „valódi, lélekszintű emberi kommunikáció teljes hiányának" (Steiner Kristóf: Lélekbonbon c. könyvéből) világában sokszor elgondolkodom: mit is jelent magyarnak lenni? A külföldi tartózkodás, az időnként mardosó, fojtogató magány, az idegen helyen, más kultúrába való beilleszkedés szükségessége lecsupaszítja az embert, ami sok esetben hozzásegít, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában...
Egy betegség és annak tünetei
Egy kedves ismerősömtől hallottam az alábbi történetet. Egy fiatal lány, miután elvégezte az orvosi egyetemet, úgy döntött, hogy Svédországban kezdi el pályáját. A történet megértéséhez tudnunk kell, hogy ebben a skandináv országban, az orvosi diploma megszerzése után további 2 évet töltenek el a fiatal doktorok egy AT betűszóval jelzett (általános képzés jelent), lényegében a magyar rezidensképzésnek megfelelő rendszerben, mielőtt a szakma gyakorlására való jogosítványt, az úgynevezett legitimációt megkapnák. Ezt követően jelentkezhetnek az ST névre keresztelt (a szakképzést takaró svéd kifejezés kezdőbetűi) szisztémába, arra a legtöbb esetben 5 éves időszakra, melynek során az orvostudomány adott területének specialistái lehetnek. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen ez Magyarországon is nagyjából hasonlóan működik, azzal a különbséggel, hogy a svéd kisdoktorok (AT-läkare) függetlenül jövőbeli szakterületüktől, mind ugyanazt az általános képzést kapják, szemben a hazai rezidensképzéssel, ahol a fiatal doktor már eleve elkötelezett egy adott szakterület irányába (belgyógyász, sebész, bőrgyógyász vagy aneszteziológus rezidens stb.).
Amennyiben egy friss diplomás magyar orvos regisztrál a svéd egészségügyi hatóságnál, a fent említett AT (lényegében a svéd rezidensképzés) átugrásával azonnal legitimált (legitimerad läkare), regisztrált orvos lesz a svéd egészségügyi rendszerben, aki jogosult a szakorvosképzésbe jelentkezni.
Így tett e történet főszereplője is. A magyar orvosképzés során, medikusévei alatt kialakult elkeseredettség, a jövőkép hiánya, és Skandinávia iránt lobbant lelkesedése arra ösztönözte, hogy az említett adminisztratív teendőket maga mögött tudva, a legitimációs okmánnyal a kezében, elkezdjen állást keresni. Kitartásának eredményeként meghívót kapott egy állásinterjúra is. A három főből álló felvételi bizottság egyik tagja egy évekkel azelőtt kivándorolt magyar főorvos volt, aki a fiatal hölgynek idegen nyelven (angolul, mert a leány akkor még csak kezdő szinten beszélte a svédet) a következőt mondta:
„Valahol érdekes ez a jelenség, hogy ti kijöttök ide, a friss, európai uniós diplomátokkal, és teljesen képzetlenül, mindenféle gyakorlati tudás nélkül, az AT-t átugorva megkapjátok a legitimációt..."
Az, hogy ezáltal a külföldi, európai orvoskolléga időt nyer, és ez talán a svédekkel szemben kissé igazságtalan, kétségtelen tény (bár ezt a rendszert ők alkották meg, és köztünk szólva – halkan jegyzem meg, személyes tapasztalataimra hagyatkozva – egy friss diplomás magyar és egy svéd orvos elméleti tudása nem biztos, hogy összemérhető. A mi alapképzésünk lényegesen jobb). De az, hogy ez a sommás ítélet egy állásinterjún hangzik el, egy magyar ember szájából, idegen nyelven, egy honfitársával szemben – azt gondolom, hogy kommentárt nem igényel.
Utazásaim során, a repülőtéren gyakran „találkozom" magyarokkal. Hiszen ha Budapestre repül az ember, ez elég könnyen előfordul. Szándékosan tettem idézőjelbe a kifejezést, ugyanis többnyire szó sincs klasszikus értelemben vett találkozásról. Nagyon ritka a valódi érdeklődés, a mélyebb kommunikáció. Szimplán csak megállapítjuk egymásról, hogy egy nyelvet beszélünk. Semmi több. Vagy inkább meg sem szólalunk, nehogy megismerjük egymást. Hogy ki kicsoda? Honnan jött? Merre él? Mit csinál? Miért van itt? Mit vár az élettől? Teljesen lényegtelen. Közömbös. Kurvára mindegy. Egyébként is, ki a francot érdekel?
Munkahelyemen elég sokféle kollégám van. Görögök, lengyelek, arabok, németek, észtek vagy akár az egykori Jugoszlávia, Csehszlovákia és a volt Szovjetunió tagállamaiból. Az étterem egyik nagyobb asztalát nemes egyszerűséggel csak „görög asztalnak" nevezik. Magyar asztallal még nem találkoztam. Miért nem? Pedig vagyunk néhányan...
Többször volt már alkalmam magyar kollégával telefonon beszélni. Munkahelyen. Nem egyszer előfordult, hogy honfitársaim nem kívántak anyanyelvükön kommunikálni. Meglepettségemből fakadó kérdésemre elmondták: nincsenek egyedül, ezért inkább svédül beszélnének.
Érdekes: más, azonos nemzethez tartozó munkatársak számára ez nem jelentett soha problémát, amikor hasonló élethelyzetbe kerültek. Megjegyezném, a svédek számára sem. Valószínűleg őket zavarja ez a legkevésbé.
Nem tudom, hogy a történelmünk, a múltunk teszi-e, de azt figyeltem meg, hogy gondolkodásmódunkat, hozzáállásunkat döntően a pesszimizmus és a negatív beállítódás hatja át. Elég a Híreket megtekinteni vagy meghallgatni: csak úgy tódul ránk a negatívum, a sok deprimáló információ. Ma már tudományosan bizonyított, hogy az ember mindennapjait döntő módon meghatározza a gondolkodása, a gondolat. Ez a csoda anyanyelvünkben is kódolva van. (Hiszen a magyar ember sosem able to vagy can... hanem...). Érdekesnek találom az alábbi megfigyelésemet is. A svéd himnuszt, ha valaki lefordítja, nem talál benne egyetlen lehangoló, vagy melankóliát sugárzó mondatot sem. Ellenkezőleg: számomra, aki nem vagyok svéd – nem is leszek –, már pusztán a meghallgatása is lelki felüdülést okoz, mert szinte túlcsordul a pozitív, vidám és lelkesítő gondolatoktól. „Köszöntelek Téged, Te legszebb föld, széles e világon", „Te tiszta, Te örömökben gazdag, Te csodálatos", „Neved bezengi az egész világot" és még lehetne folytatni.
Mit teszünk mi? Folyamatosan panaszkodunk, ha kell, ha nem. Szinte már szokássá vált. És persze mindig más a hibás. Az éppen aktuális kormány (hadd kérdezzem meg: ki választotta?) vagy valamelyik kisebbség (éppen, mikor melyik)? A szabályokat, rendeleteket ügyeskedéseinkkel, leleményességünkkel ott kerüljük meg, ahol csak lehet. Pedig ha csak egyszer fel tudnánk emelni fejünket és egy irányba tekinteni, csodákra lennénk képesek.
Ma már kiveszőben vannak az igaz, mély érzelmek és barátságok, a szereteten, igaz, mély emberi érzéseken alapuló kapcsolatok. Többségüket jelenleg a pillanatnyi érdek és kielégülés mozgatja. Az emberi kapcsolataink felszínesek, sekélyesek, pillanatnyi, jó esetben kölcsönös, de többnyire csak egyéni érdekekről, nyereségvágyról, haszonhúzásról szólnak. Valós, hús-vér kapcsolatok, egy üveg hűvös bor mellett átbeszélgetett esték helyett a mérgező, internet kínálta virtuális valóságot és műanyag ízű kommunikációt választjuk. Nem vállalunk egymásért felelősséget, ahogy már lassan saját tetteinkért sem. Érdemes mindig magunkat is megvizsgálni, hogy mi hol hibázhattunk. Biztosan jó néhányan érezték már magukat becsapva, kihasználva, elárulva, átverve. Nehéz szembenézni azzal, piszkosul nehéz, hogy én is hibázhattam és nem csak a másik volt aljas. Mert hülyét is csak abból lehet csinálni, aki hagyja magát. Ismerős? Konfliktuskerülők vagyunk. Pedig nincs nemesebb dolog, mint konfliktushelyzeteket, súrlódásokat felvállalni, emberi módon, szeretettel, jó szándékkal, egymást kölcsönösen építve és emelve megoldani, megbeszélni. Tisztelet a kivételnek. Ma már a legmélyebbnek látszó barátság is pillanat alatt köddé válik, amint a legkisebb döccenés vagy felelősség felmerül. Szimplán hátat fordítunk, törlünk, letiltunk, nem írunk többet, nem keressük. Nemrég még „Drága Barátjaként" szólított meg, ma meg már hónapok óta semmit sem tudsz róla, mert felbukkant valami, ami azonnal bebizonyította, hogy nem volt barátság, csupán egy érdekkapcsolat, mélységek, érzések és egymás iránt érzett felelősség nélkül. Illúzió csupán. Vagy éppen az egyik oldalon meglévő mélyebb, viszonzásra nem találó érzések vagy félreértések és a félelem töltötték be a láncfűrész szerepét? Ismerős ugye? Hátat fordítunk, hazudunk, elárulunk, tagadunk, az ajtót bezárjuk, évekre, de talán örökre. Mindegy, hogy mi az ára, nem számít hogyan, csak csukjuk már be azt a kiba**ott ajtót, mert nem kell a felelősség, a részvét, vagy a szenvedés, sem a bűntudat, semmilyen szinten, hiszen én jól akarom érezni magam. Én, én, én. Ahelyett, hogy azt mondanánk: mindegy mi volt, nem hagylak magadra, mert a te bajod az én bajom is (ketten könnyebben megbirkózunk vele), mert a barátommá tettelek téged és te hozzám tartozol. Ezzel szemben megsemmisítő érzés, mikor rájössz, hogy már semmilyen szinten nincs kapcsolatod vele, noha nemrég még bármit megtettél, akár a poklon is átkeltél volna érte. Pedig a Kisherceg óta tudjuk, hogy igenis felelősek vagyunk azért, akit megszelídítettünk, örökre, akár tetszik, akár nem.
A pedagógusokról külön könyvfejezetet lehetne írni. Az ő szerepük leírhatatlanul fontos. Ők ringatják nemzetünk bölcsőjét. A hajdani, erős, poroszos; szigorra, fegyelemre, elvekre, morálra, de mégis alapvetően szeretetre épülő, azóta atomjaira szétvert iskolarendszerünket, felváltotta a szabadelvűség és az álliberalizmus. Ma már a kisdiáknak kötelességek helyett csak jogai vannak. Ma már lehet óra közben mobil telefont használni, tanárt verni. Szeretett osztályfőnökömnek, aki a régi, nagy tanárok generációjának mintegy „utolsó mohikánja", egyetlen pillantása elég volt, hogy a teremben a légy zümmögését is lehessen hallani. Fegyelemre, becsületre, a munka szeretetére, kötelességtudatra, szorgalomra és felelősségtudatra nevelt minket, amellett, hogy a jelen pillanatban is az ország legnevesebb és legelismertebb kémiatanára. Nemcsak, hogy szerettük, hanem egyenesen rajongtunk érte.
Külföldön még annyira sem érzem a kint élő magyarok közötti összetartást, mint Otthon. Eleinte nehezen tudtam eldönteni, hogy e mögött, közismerten nem-könnyű természetem (vagyis, hogy valamit nem jól csinálok) avagy egy általános jelenség áll-e.
Hogy mi a diagnózis, nem tudom. De a tüneteket látjuk, ez bizonyos. És a tünetek igen súlyosak.
Államalapító Szent Királyunk hazánkat felajánlotta Krisztus édesanyjának, a Szűzanyának. Kérdem én: vajon – ha megkérdeznénk – tetszene neki az, amit itt lát? Meg lennék lepve. Nem kicsit.
Mit kellene tenni? Nem tudom. Hol kellene kezdeni? Kinek? Alulról vagy felülről? Azt sem tudom. Annyit viszont tudok, hogy társadalmunk beteg. A betegségre viszont mielőbbi orvosság kell, ez pedig nem más, mint gondolkodásmódunk mielőbbi és gyökeres megváltoztatása.
A remény földben szunnyadó magvai...
Nagyon érdekelnek az idegen nyelvek, azok szerkezete, nyelvtana, szókészlete. Ha több időm lenne, és nem lennék túl lusta a szavak bemagolásához, akkor legszívesebben legalább 15 nyelvet megtanulnék. Ha ennyit mégsem, de ötöt biztosan.
Nem szeretnék sem elfogultnak, sem túlságosan szubjektívnek látszani, de ezt rajtam kívül külföldi lingvisztika hallgatók, nyelvtudósok és a magyar nyelv iránt érdeklődők egyaránt állítják (az ezzel kapcsolatos kisfilm megtekinthető a legismertebb videó megosztó portálon), hogy egyetlen egy olyan nyelvvel sem találkoztak még, amely az érzelmek és érzések kifejezésének olyan gazdag eszköztárával rendelkezne, mint a magyar.
Ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. Nagyon gyakran szembesülök azzal, hogy noha svédül már nagyon jól beszélek, mégsem tudom magam elég jól kifejezni akkor, amikor nem hideg szakmai tényekről, hanem érzésekről, érzelmekről, gondolatokról van szó. Bárki mondhatná: persze, mert nem az anyanyelvem és ennél fogva van még mit tanulnom. Ez így is van, de egészen más a helyzet akkor, amikor azzal szembesülünk, hogy nem azért nem tudjuk magunkat az adott idegen nyelven kifejezni, mert még keveset tudunk, hanem azért, mert egészen egyszerűen nincs rá megfelelő kifejezés.
Másik történet. Egyik barátom Svédországban alapított családot, évtizedek óta Skandináviában él. Egy kellemesen eltöltött közös vacsora után stílusosan akartam elköszönni feleségétől, ezért megkérdeztem – mivel akkor még épphogy csak középszinten beszéltem a nyelvet – hogy mondják azt svédül: „Isten áldjon!"? – Ha det bra! – hangzott a válasz, amely igazából azt jelenti: „minden jót" vagy még pontosabban: „legyen neked jó". Hogy teljesen őszinte legyek, a sírás határán álltam a csalódottság érzéstől, hogy ezt most én nem fogom tudni elmondani, mert nincs mivel.
Vezető beosztású kollégám fültanúja volt annak, amikor telefonon családommal beszéltem néhány szót. Csak annyit mondott svédül: „Nem értettem egy szót sem abból, amit beszéltél. De a nyelv, amin beszélsz, az valami csodálatosan szép." – túlzás nélkül, bearanyozta ezzel a napomat.
A világ egyik legnagyobb bölcsessége: „nyelvében él a nemzet". Ennek a mondatnak a mély jelentését sokáig nem értettem. Ma már pontosan értem.
Mi is a nyelv? Hogy keletkezik?
A nyelvet a nemzet, a nép alakítja, tágítja vagy éppen szűkíti, korcsosítja. Hogy válhatott a magyar ennyire gazdag nyelvvé? A válasz már szinte magában a feltett kérdésben is benne van: csak úgy, hogy szükség volt arra, hogy kitágítsuk. Szükség volt az érzelmek és gondolatok kifejezésének eme gazdag tárházára. Míg máshol erre nem volt ekkora szükség. Büszkék lehetünk arra, hogy nyelvünk lelki gazdagságunk, érzelmi mélységeink élő lenyomata.
Mindig megfájdul a szívem, amikor belegondolok abba, mekkora mélységek, milyen genetikai és szellemi tőke van, mennyi tehetséges ember látta meg a napvilágot Hazánkban, a Kárpát-medencében.
Sokan megmosolyogják, butaságnak tartják a 2012-es londoni olimpiai érmek számát népességre vonatkoztatni. Lehet, hogy így van, de akkor sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Magyarország népességét is figyelembe véve, toronymagasan a legjobbak voltunk.
Nem csak a sport, de a tudomány, a zene világában is az élen jártunk és járunk a mai napig. Gondoljunk a nemzetközi tanulmányi versenyeken elért eredményeinkre, a magyar találmányokra, magyar tudósok által elnyert Nobel-díjakra.
A világ egyik legelismertebb, legvirágzóbb országának kellene lennünk, ha a bennünk lakozó tehetséget, munkabírást, rátermettséget, kreativitást, lelki és kulturális gazdagságot is figyelembe vesszük.
Akarva-akaratlanul is összehasonlítom Hazámat jelenlegi lakhelyemmel. Svédországban azt tapasztalatom, hogy az emberek szabálykövetők, összetartanak, becsületesek, tudnak egy irányba haladni. Fontos számukra a rend és a tisztaság, az ésszerűség, takarékosság és az előrelátás. A másokat elnyomó, és kizsákmányoló, egyéni érdekből fakadó, mások kárára történő felemelkedés egészen egyszerűen életképtelen, elképzelhetetlen és elfogadhatatlan.
Svédországban az egyik miniszter szimplán elfelejtette befizetni a televízió díjat (amúgy jelképes összeg). Van ilyen, bárki tévedhet. Nem sokkal ezután önként bejelentette lemondását, melyhez mindössze annyit főzött hozzá, hogy csak olyan ember lehet egy ország vezető politikusa, aki feddhetetlenségével példát mutat az emberek számára. Hibázott, ezért kötelességének érzi, hogy lemondjon. Gondolom, nem szükséges ezt sem kommentálnom és bármiféle hazai összehasonlításokkal élnem.
Nyári szabadságunkat, családi nyaralásunkat az Alföldön, Csongrád-megyében töltöttük. Államalapításunk szent ünnepéhez közeledve úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk az Ópusztaszeren található Nemzeti Történeti Emlékparkba. Minden olvasónknak szeretettel ajánlom a megtekintését, mert felejthetetlen élmény. Vétek kihagyni. Végigmenve a különböző állomásokon (Feszty-körkép – „A magyarok bejövetele", Skanzen, Panoptikum, a különféle kiállítások sorozata, végül a már szinte bűbájosan, humorosan édes lovas bemutató), mélyen elgondolkodtam. Egy pillanatra félre kellett vonulnom, hogy elérzékenyültségemet palástoljam, oda, ahol senki sem lát. Mélyen megindított ugyanis ez a 4 óra, amit ott töltöttem, lenyűgözött, mert ez egy olyan valami, egy olyan produktum, amire ez a nemzet, ez az ország méltán büszke lehet. Elszomorított és megrázott a tény, a kérdés: hogy lehet, hogy ez az ország, amelynek ilyen gazdag kulturális öröksége, hagyományai vannak, ilyen gazdag múlttal rendelkezik, ilyen szellemi és sportteljesítményekre képes, nem tud felemelkedni és az élre törve ismét elfoglalni méltó helyét Európában? Miért nincs az ország minden szegletében olyan tisztaság és rend, mint ebben a parkban? Pedig olyan kevés kellene hozzá, és olyan egyszerű lehetne...
Milyen jó lenne, ha nemzetünk ki tudna nevelni olyan vezetőket, akik a „becsület" szót kifényesítve, azt zászlajukra tűzve, példát mutatnának ennek az országnak. Akiknek a vezetői szerep nem megélhetési (pontosabban meggazdagodási) politizálást jelentene, hanem felismernék azt a történelmi pillanatot, azt a lehetőséget, hogy örökre beírhatnák a nevüket a halhatatlanok könyvébe, amennyiben ráébrednének, hogy ez talán nagyobb motiváció, mint a pillanatnyi egyéni érdek. Ha ilyen vezetőink lennének, joggal várhatnánk el mindenkitől, hogy napjait csibészkedés helyett a becsület, az állhatatosság és a szorgalom hassa át.
Addig, amíg a fentebb említettekhez hasonlók megtörténhetnek, amíg a politika már szinte a szervezett bűnözés szinonimája, amíg a határainkon túl, a környező országokban élő magyarokat lerománozzuk, leszlovákozzuk, lejugózzuk, amíg nem tanulunk meg a becsület szót közösen lobogónkra tűzve, egymás kezét megfogva egy irányba haladni, amíg az adott szónak nincs újra súlya, amíg az egyenesség, őszinteség, igazmondás megkopott szavak csupán, amíg a pillanatnyi nyereség, az egyéni érdek fontosabb a barátságnál, az elveinknél, a tartásunknál, addig itt nemhogy felemelkedés vagy változás, de még csak esélyünk sem lesz.
Erő, Becsület és Összetartás
Egyre gyakrabban álmodom egy olyan Hazáról, egy szent Magyarországról, ahová öröm hazatérni, ahol mosolygós, vendégszerető, egymásnak segíteni akaró, egymásért felelősséget vállaló, becsületes emberek élnek. Ahonnan senkinek sem kell elmennie. Ahová külföldi barátaink örömmel látogatnak, mert tudják, hogy semmi sem olyan kék mint a Balaton, semmi sem olyan ízes, mint a híres magyar gulyás vagy egy jó halászlé... de amúgy is, a magyar konyha verhetetlen. Ki merné ezt cáfolni? Sehol nem ittam még olyan zamatos nedűt, mint amilyen egy hűvös finom szekszárdi, villányi, egri, Balaton felvidéki vagy éppen tokaji bor.
Egy olyan Magyarországról, ahol öröm és rang szakmunkásnak, iparosnak, gazdálkodónak, pedagógusnak, kutatónak, alkalmazottnak, nővérnek, orvosnak, mérnöknek, közgazdásznak lenni. Ahol a siker felfelé vezető, virtuális létráján képesek vagyunk néha megállni, időnként akár néhány lépcsőfokot visszalépni, ha azt látjuk, hogy a mögöttünk haladó már nem bírja... és nem azért, hogy lerúgjuk onnan, hanem hogy segítő jobbot nyújtsunk neki. De legalábbis néhány kedves, bíztató szót szóljunk. Mert azzal, hogy bevárlak, én csak egy picit leszek kevésbé sikeres, vagy csak kicsit később érek oda, de mikor odaérek, te is ott leszel velem, én pedig veled, és sokkal gazdagabbak leszünk. Akkor majd köszönetet mondok neked: örülök, hogy segíthettem. Te pedig mosolyogni fogsz.
Egy olyan Magyarországról, ahol a nemzeti öntudatot nem keverjük össze a nacionalizmussal és kirekesztéssel. Egy olyan Magyarországról, ahol valódi nemzeti öntudat, hagyományőrzés és büszkeség van, ahol mindez nem csak üres szólamokban, hanem tettek szintjén, a mindennapokban is megnyilvánul, és nem attól érezzük magunkat magyarnak, hogy tudunk kirekeszteni, megköpködni, megdobálni, törni és zúzni, hanem attól, hogy tudunk elfogadni és szeretni, mindenkit, olyannak, amilyen.
Egy olyan Hazáról melynek fiai és leányai szívében a szeretet lángja lobban, ha bárhol máshol a világban egy magyar szót hallanak, és nem elfordítják a fejüket.
Mindez utópisztikus elképzelés lenne csupán? Én nem hiszem. A tehetség magvai és az adottságok ott vannak bennünk. De cselekednünk kell és egyéni szinten elkezdeni változtatni, elkezdeni másképp gondolkodni, jó példával előjárni, melynek egyik előnyös tulajdonsága, hogy egy idő után ragadóssá válik, még akkor is, ha eleinte néhányan hülyének néznek.
Ez a nemzet már néhányszor bebizonyította, hogy a legreménytelenebb helyzetben is képes volt az összefogás erejével győzelmet aratni. Most is képesek vagyunk rá. A jó hír, hogy most még csak ellenség sincs. Az egyedüli, amit le kell gyűrnünk, nem más, mint a bennünk tomboló Egó és önzés. Erő, Becsület és Összetartás. Együtt, egymásért. Elkezdjük?
RSS