Tizenhét

Alig győzöm várni, hogy újra találkozhassunk.

Indulok feléd, puhán lépkedve – zajt nem keltve. Nem szeretek ilyenkor mások szemébe nézni…

Izgulok, ahogy a kilincshez érek, pedig nem először lépem át ezt a küszöböt. Rám nézel, mindent abbahagysz, sietsz hozzám. Hogy hozzám érj. Ekkor kezdődik a varázs: ahogy egyre szebb leszek, kibomlok, mint egy rózsa, a mosolyom ragyog. Viccelődünk a borostádon, az idióta frizurámon, hogyan telt a nyaram.

A jogosítványom megszerzéséről NEM vagyok hajlandó beszélni. A lényeg: nem sokszor buktam meg életemben, kivéve kétszer. Egymás után.

Akkor most bal kezes vagy – vagy mégsem?

Méregetsz, pirulok. Remegek. Halk zene, behunyom szemem. Ujjaid matatnak. Vajon jó lesz ez így? A tükörben sosem magunkat nézem.

A képet C.H-től kaptuk kölcsön.

Végeztünk. Felállok. Tényleg elégedettek vagyunk mind a ketten? Ez nem most fog kiderülni, azt hiszem. Azért mosolygunk, mi mást tehetnénk.

Nagy levegő, itt hagylak. A napfény bekúszik a szemüvegen át.

(Ezt az írást a világ legklasszabb fodrászának ajánlom nagy szeretettel: C.H-nak)

-zsiki-