Tizenhét

Good, Better, Best, Perfect… Muse!

Manapság ritka az olyan album, amelyen a dalok színvonala egyenletes, ahogy az is, amikor kimondható egy lemezről, hogy "sávugratás" nélkül végighallgatható. Ha például egy 12 számból álló LP-n van 5-6 jó nóta, akkor ez már véleményem szerint egy elég príma arány.

A mai rockban kevés olyan zenekar akad, mely nem a klasszikus klisék majmolásával vagy esztelen, zeneietlen „fűrészeléssel” próbál hatást kelteni.

A régi klasszikus rock és hard rock zenekarok titka minden bizonnyal abban rejlett, hogy egy olyan szerencsés és kivételes ötvözetét alkalmazták a ritmikának, dinamikának és dallamvilágnak, ami a maiaknak (mások zenei ízlését nem megsértendő, most nem példálóznék) ritkán sikerül. A keménység, esetleges "zúzás" mögül/mellől sosem felejtették ki a zenét és nem csináltak a rockból technikai sportot. Többek között ezért is hallgatok többnyire klasszikus rock zenét.

Ugyanakkor szerencsére a maiak között is akadnak olyanok, akiknek sikerül ráéreznie a rock/hard rock receptjére és emellett még újat is tudnak hozni. Egyik kedvenc példám erre a U2, bár azért már ők sem mai gyerekek. Vagy a System Of A Down, akik szintén elő tudtak jönni valami egészen újjal, egyedivel. Természetesen nem ők az egyetlen felhozható példa.

Bár zeneileg elég nyitott vagyok többféle műfajra, a mai zenék közül ritkán megyek utána (lemez beszerzése stb.) bárminek is. Lehet, hogy konzervatív vagyok…

Nemrég történt azonban, hogy az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorában hallottam egy modern, újhullámos rock nótát (a versenyző csapat erre táncolt, fergeteges sikert aratva), mely mellett nem tudtam elmenni szó nélkül. Megtudtam, hogy általam eleddig teljesen ismeretlen, 1997-ben alakult, három, jelenleg harmincas éveik elején járó fiatal srácból álló angol együttes jegyzi a produkciót… Egyre inkább elkezdett érdekelni. Nyomon voltam: Az első dózis, mely gyógyíthatatlan függőségemet kiváltotta, a Muse Uprising című dala volt, mely az együttes legújabb, The Resistance (2009) címet viselő LP-jének első száma.

Vajon a többi produkciójuk is ekkorát üt? Nagyon kíváncsi lettem, hogy kik is ők valójában.  Történetüket 1994-ig lehet visszavezetni, ekkor alapította meg Matthew James Bellamy (ének, gitár, zongora) és Dominic Howard (dobok) a Rocket Baby Dolls nevű együttest. Nem sokkal később Christopher Wolstenholme (basszusgitár, vokál) is csatlakozott a formációhoz, majd nevüket Muse-ra változtatták (1997), ami – lássuk be – lényegesen jobban hangzik.

A Muse „nagyágyúja” vitathatatlanul Matt Bellamy, aki 10 éves korában kezdett zongorázni, és nagymamája biztatására 13 évesen a gitárt is kezébe vette. Milyen jól tette…

Kiváló kombinációját játsszák az alternatív, progresszív és hard rocknak, a klasszikus, valamint az elektronikus zenének. Köszönhetően Bellamy zeneszerzői vénájának, kreativitásának, kiváló showman mivoltának, a tagok közötti régi, szoros barátságnak, populáris, mégis igényes, egyedi hangvételű zenéjüknek, a Muse napjaink egyik legsikeresebb zenekara. Nem véletlen, hogy izgalmas showelemekkel gazdagított koncertjeik többnyire teltházasak. Említésre méltó, hogy a Queen óta máig is ők az egyetlen zenekar, akik meg tudták tölteni a londoni Wembley Stadiont.

Első sikerüket és az áttörést az 1999-ben megjelent Showbiz című lemezük hozta. Megdöbbentően érett és kiforrott dalok hallhatók már ezen az albumon is (Sunburn, Muscle Museum (a szótárban a Muse előtti és utáni két szó), Cave, Showbiz, Unintended), pedig Bellamy itt még csak 21 éves. Ezt követően napjainkig még 4 stúdióalbumuk jelent meg: Origin of Symmetry (2001), Absolution (2003), Black Holes and Revelations (2006), valamint The Resistance (2009).

Egy interjúban adott nyilatkozatuk szerint a The Resistance című lemezt George Orwell „1984” című könyve inspirálta.

Az album a fent már említett, zseniális Uprisinggal kezdődik. Nos, rock dal mostanában nem szólt ekkorát, mint ez. Az elején rögtön belecsapnak; tökéletes, magával ragadó dinamika, ritmika, gitárriffek, muzikalitás és szöveg... az énekhang is eléggé rendben van. Először azt gondolhatnánk, hogy nincs hova kifejlődjön a produkció, ha már mindjárt így belecsaptak a fiúk, de nem, kellemesen csalódunk, mert két és fél perc után szinte felrobban a nóta.
A második, a címadó Resistance szintén mestermunka. Néhol fellelhetők benne kicsit a U2-ra hajazó elemek. Egy ragyogó, helyenként pörgős, máskor lírikus nóta ez.
A harmadik, Undisclosed Desires valahogy teljesen más, sokkal inkább elektro, és természetesen úgy tökéletes, ahogy van.

A negyedik, United States of Eurasia sok helyen a Queenre jellemző magasságokat érinti.
Már az ötödik dalnál tartunk, és úgy gondolom, még mindig nem kellett unatkoznunk. Vajon hova tovább?

A Guiding Light egy kellemes átvezető szám a hatodik Unnatural selectionhoz, ami a lemez egyik ékessége, igazi hard rock darab, a közepén zseniális bluesos lassúzással, témaváltásokkal. A hetedik, MK Ultra hasonlóan kellemes rock szám.

Innen viszont új irányt vesz a lemez és kicsit a crossover irányába mozdul el.

A nyolcadik dal, az I Belong To You, az egyik kedvencem. Valami teljesen újat hoz az album eddigi, amúgy is színes anyagához képest. A közepén átmegy a Sámson és Delila operában hallható klasszikus Mon Coeur S'ourse A Ta Voix ária feldolgozásába, majd ennek mintegy keretet adva újra visszatér az eredeti témához. Zseniális az a feszültség, ami a pergő alaptéma és Bellamy lassú szólama között érezhető.

Ha ez nem volna még elég, akkor az album végén egy príma, 3 tételes Exogenesis rock-szimfóniát hallhatunk.

Összességében ez a lemez az egyik legjobban eltalált összeállítás, amit mostanában zenekaroktól hallottam. Egy perce sem unalmas. A dalok változatosak mind stílusuk, mind hangzásviláguk tekintetében, kellőképpen hosszúak. Se nem túl rövidek, de nem érezzük azt sem vakarózva, hogy "mikor lesz már vége".

Hatalmasat szól ez a lemez. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki eddig még nem hallgatta meg. Az album első három dalából kiváló klip is készült, melyek természetesen megtekinthetők a legismertebb videómegosztó portálon is.

Eddig azt hittem, hogy már nagyjából hallottam mindazt, amit a rock zene nyújtani tud… Tévedtem.

-Doktor Fell-