Tizenhét

Tisztelettel javaslom, sétáljunk el most Jóbhoz, látogassuk meg őt. Beszélgessünk vele - szerintem jól esne neki. Nem biztos, hogy tudunk bármit is mondani, puszta jelenlétünkkel: szavak nélkül is szólhatunk, ha megállunk mellette. A bátrabbak le is ülhetnek mellé. Mindenesetre köszöntsük egy „shalom”-mal !

Egyet hadd kérjek, mielőtt odaérünk: valahogy próbáljuk meg elkergetni eddig berögzült gondolatainkat, elvárásainkat, véleményünket Jóbról és az ő történetéről. Bárhogy képzeljük el, úgyis meglepődünk majd: a ház, a ruha, a jelek, a szavak, a mozdulatok, meg az egész kontextus nem olyan lesz, amit várunk…

Igen, jól sejtettem. Ott van már a témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naamái Cófár… Elíhú még nem érkezett meg. Ki tudja, hol van, a könyvben is csak úgy váratlanul feltűnik a 32. fejezetben.

Hát, ne zavarjuk őket, elegen vannak hárman, férfiak. Szenvedélyes vitát hallunk. Elhangzik sok kérdés, még több vád: kemény szavak, állítások, itt-ott negációk, sőt a klasszikus logika területétől nagyon távol található káromlás, átkozódás is. Nekünk persze ez az egész jelenet részvétlennek, netán ostobának tűnik. Az ókori közel-keleti gondolkodás eluralkodó értékelése már csak ilyen. Mondhatunk róla sok mindent, csak azt nem, hogy részvétlen és tapintatlan.

A vita a férfiak dolga, de Jób felesége sem marad ki a történetből: „cserbenhagyta” - mármint nem úgy, de a világ legszentségtelenebb dolgát kéri tőle: „Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!” Na, ez sem olyan egyszerű. Mint mindenki, ő is ok-okozati összefüggést látott minden szenvedésben (miként a jólétben is) – Isten (kikövetkeztethető?) akaratát, itt főleg büntetését. Nem tudjuk még miért. Modern fogalmaink szerint mondhatjuk úgy is, hogy erős nihilizmusra utaló hangulat árad az idézett mondatból – az élet értelmét a Mindenható gondviselése adja.

Nem értjük azt sem, hogy a sebeiben fetrengő embernek miért épp a bűneit keresik legjobb barátai. Mintha tényleg vádolnák őt, a kedves Olvasók is talán hasonlóan látják. Úgy gondolom, ennyi csapás után nem ezzel kezdeném, de hát ez már nyilván az én nyugati-nyugati-nyugati, - avagy mimóza lelkem idioszinkráziájának egyik határozott tünete, és túlzott, tán megjátszott, esetleg képmutató óvatossága tulajdonképpen.

Persze nem arról az óvatosságról van szó, amivel Jób felé közelednek azok a férfiak. Talán a Bibliában szereplő versen is könnyen átsiklottunk, ami a több napos gyászról szólt. Oké, hiába vagyok teológushallgató, simán megfeledkeztem róla, hiszen szintén nagyon finom utalással találkoztunk. Azokban az időkben így volt szokás: az Ószövetség itt nem szentel különösebb figyelmet a részvét mozzanatára; hiszen valószínűleg áthatotta a mindennapokat az az íratlan „illemszabály”, ami ezt a gesztust is tartalmazta. „Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre.” Többet egyelőre nem tehettek, miután a híres, istenfélő, gazdag Jóbot meglátták a nyomorban.

Próbáljuk kideríteni: Jób vajon miért vádlott? Az akkori vallásgyakorlat szerint a betegség tisztátalanság volt. Jób tehát tisztátalan: bár közvetett módon. A közvetlen tisztátalanság maga a bűn. A természetben a kövek számítottak a legtisztább dolgoknak, abból építettek oltárt, most meg a kövek poraiban fekszik ez a szerencsétlen ember. Körülötte egy kis társaság, mi pedig a háttérben. Tisztázzuk, hogy éppen nem hallgatózunk, nem kíváncsiskodunk, még kevésbé tolakodunk a jobb rálátásért. A hangok fontosabbak.

Szóval a kövek nem tudnak vétkezni, azért lehetnek teljesen tiszták. Az ember pedig úgy tűnik, már életében jutalmat kap hitéért vagy büntetést bűneiért. Mindezt Jób tudja a legjobban. Mert átélte mindkettőt, nem csak úgy hallott róla az írástudóktól.

Tekintsük újra a képet, a társaságot, amit most nyugodtan nevezhetünk gyülekezetnek is: sejtjük, hogy még a régi szép időkben együtt ettek, együtt áldoztak – az asztalközösség mélyebb jelentést hordozó szó volt akkor. A kereskedés is egész jól ment Jóbnak, hatalmas vagyona volt, rengeteg jószággal. „Félte Istent”, aki az emberek hite szerint a legnagyobb ajándékot kapta, utódokat is biztosító nagycsaládot adott neki a Mindenható.

A gyász nagyon friss. A gyászoló vádlott. Megbotránkoztató, igaz?

Hol találjuk Jób történetét? A Biblia bármelyik kiadása és fordítása szerint a Zsoltárok előtt, a Szentírás nagyon is emberi részében, a csodálatos bölcsességirodalomban.

Természetesen óriási irodalma van a Jób-sztori feldolgozásának, többek között a Tizenhét Olvasói előtt már ismerős Egy komoly ember. 

Egyelőre az Ádám almái című filmet ajánlom elektroperipatetikus sétánk után – jó pihenést!

- marcus -

u.i.: Ha időnk engedi, keressük az igazságot.