Nyikoláj nem volt képes megbirkózni a gondolattal, hogy hagyta őt elmenni. Se szó, se beszéd, csak végignézte, ahogy kiment az ajtón. Még órákon keresztül bámult maga elé. A lakásban üresség, a szívében a magány érzése. Sehol egy rezgés, egy apró zaj, a másik ember lélegzetvételének hangja. Rásötétedett, odakint fújt a szél. Csak a levelek susogását lehetett hallani. Felállt a fotelből és a villanykapcsolóhoz lépett.
- A rohadt életbe! - mondta magának dühösen, fogait összeszorítva.
Nem tudott mit kezdeni az érzéssel. Üresnek érezte magát, mint egy kenyeres zacskó, amelyben még nem olyan rég egy frissen kisült, meleg és roppanós kenyér fészkelt, most pedig csupán aszott és száraz morzsák zörögtek benne. Hiába ő volt a megbántott, hiába vett elégtételt egy csúnya veszekedés során, élete legnagyobb hibájának érezte, hogy hagyta kisétálni az ajtón a Nőt. Állt még egy darabig a sötét szobában, kezét a kapcsoló felett tartva, de nem nyomta le. Jól esett most a sötét. Mintha ez adott volna védelmet élete egyik legszomorúbb napján. Mezítelennek, közprédára bocsátott áldozatnak érezte magát a kiszolgáltatottság keserű érzésébe burkolózva. A sarokban lévő kerek fedelű vaskályhához lépett. Alig parázslott már, de még adott némi meleget. Rakott még a fából, közben a parazsat bámulta. Kedve lett volna megszorítani egy izzó darabot, hogy érezzen valami hirtelen előtörő fájdalmat, ami elnyomja ezt a tompa lüktetést a szívén ejtett sebben, amely mint a migrén, hol csillapodott, hol meglódult.
- Na, elég, ennyi. Nem maradhatok a lakásban, megöl engem ez a csend.
Felkapta kordbársony kabátját, sálat tekert a nyaka köré, begombolkozott és a kabát gallérját felcsapva elindult. Ahogy az ajtóhoz lépett, egy pár pillanatra a kilincsre meredt. Nemrég a hőn szeretett nő keze fogta ezt a kilincset. Hozzáért, hogy kinyithassa az ajtót. A kilincs jéghideg volt. Egy pillanatra megborzongott. „Kihűlt.” gondolta magában. Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót, majd lesietett a lépcsőn. Kilépve a lépcsőházból hideg szél csapott az arcába. Alig járt ember az utcán, de ő érezte, most kell mennie. Ki kell gyalogolni a fájdalmát. Elindult felfelé, egyenesen a Jókai térnek. Valami azt súgta, ez most a helyes irány.
-den-
*A zord idő s unalma jön,
November áll a küszöbön.
(Puskin: Anyegin)
A Szívszúrásnyi december című vj novella előzményének leírását tűztem ki célul. Úgy érzem, sikerült. Nyikoláj személye sokat ad és adott mindkettőnknek. Olyan személlyé avanzsált, aki megszűrve gondolatainkat és érzéseinket, egyaránt képes rossz és jó döntések meghozatalára, mondhatni következmények nélkül. Alakít minket, ahogy mi is alakítjuk őt. Tőlünk független entitássá válva befolyásolja életünk. Egy Chaim Potok regény, a November a küszöbön kezdődik a címet megmagyarázó Puskin idézettel. Nyikolájt a december szúrta szíven. Megtiszteltetés számomra a kedvenc íróm, Potok szellemét megidézni egy „címparafrázissal”.
A fent említett novellát IDE kattintva olvashatja el.
-den-
RSS