Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Szívszúrásnyi december – első rész

2011.12.22. 09:17 tizenhét

 

A novella "előzménye" IDE kattintva olvasható.

 

Ahogy Nyikoláj ágyában fekve sajgó oldaláról átfordult a másikra, tűszúrásnyi napsugár fúródott szemébe, amely átdöfte a szakadt sötétítőfüggöny szövetét. Hunyorgott, szinte belesajdult pupillája az összehúzódásba. Elmozdította fejét és hagyta, hogy nyakán az ütőeret melegítse a fénysugár; mintha szaporábbá vált volna benne a lüktetés, de ebben nem volt biztos. Ismerte már a téli fény és szobája viszonyát: valamivel kilenc óra múlhatott, odakint – az erős napsugárból ítélve – tiszta és hideg lehetett, talán a sár is csikorgósra fagyott. A szobában kialudt a kályha, de még barátságos volt a hűvös, pláne a vastag tollpaplan alól szemlélve a világot, ami régről maradt rá.

Sajgott a feje, eszébe jutottak a tegnap este pillanatai, mikor a pecsenyeárusnál összefutott a fiúkkal, jól ismert, ámde ritkán látott barátaival. A két srác éppen a pecsenyéssel alkudozott, hogy vajon mennyi a fokhagyma ideális aránya, és pláne mikor kerüljön az húsra. Az árus hangosan hahotázott: negyvenéves lacipecsenyés tapasztalata vízágyúként hatott a fiúk gasztroforradalmára. Igazából a nevetésre figyelt fel Nyikoláj, ami betöltötte a kis tér pecsenyeszagú kockaköveit, ahogy a hang irányába fordult, látta, hogy a kövér árus rongyzsebkendővel törölgeti a szemeit, miközben rázza a nevetés. A srácok profilja csak vagy egy másodperccel később kúszott be látóterébe, pedig ezeket az orrokat nehéz figyelmen kívül hagyni.

A képet ITT találtuk.


Szóval megörült a váratlan találkozásnak és hagyta magát maradásra bírni. Rövid alkudozás után sikerült rávenni az árust, hogy a pecsenyezsírt összekaparja nekik egy papírtálcára, amiben keveredtek a sült hús és fokhagyma darabkái. Friss kenyér, savanyú gyöngyhagyma és némi jó szó is került mellé. A ritkán látott, önfeledt falatozás láttán a lacipecsenyés nagy üveg törkölypálinkát vett elő a pult alól, az estére meg a hidegre való tekintettel; legalábbis evvel próbálta altatni felesége dorgálását, amikor indokolatlanul későn hazatántorgott.

Den kapacitálta a blúberri törkölyt, amihez a szirup véjé hátizsákjából került elő, igazából a két barát a Ferencesek utcájában vásárolt, egészen véletlenül kanyarodtak a Jókai tér felé, ott botlottak a pecsenyésbe, beléjük pedig Nyikoláj. Nem ragoznám tovább a történetet; legyen elég annyi, hogy ezen a délelőttön a város négy pontján, négy fej fájt különféle intenzitással, ámde ugyanazon törkölyből kifolyólag. Talán a pecsenyés sajnáltuk legjobban, mert már ismét ott ácsorgott a karácsony előtti vásári forgatagban; ne felejtsük el: túl vagyunk Luca napján és három advent vasárnapon. Den járt a legrosszabbul, mert mindig kettővel több blúberrit ivott az indokoltnál, véjé meg hunyorgó tekintettel kortyolta a dupla eszpresszót, a konyhapulton az aszpirin papírja egykedvűen felpöndörödött. Nyikoláj volt legközelebb a valósághoz, ahogy jobb oldalán fekve, ágyából szobáját szemlélte, és az életén gondolkodott. Eszébe jutott a Nő és határozottan az érezte: elárulták. De ez az árulás is viszonylagos volt, hiszen valami nem létező tündérszálat szakított el, ami megeshet, kellett a józansághoz.

Napközben tett-vett a lakás egyetlen használatban lévő terében: konyha, tűzhely, kályha, ágy, asztal, és, ha most egy Kispál dalszöveg köré épülne a szöveg, Nyikolájnak TV-je is lenne, de nem volt. A másik szoba ajtaját hosszú idő óta nem nyitotta ki, mert ott laktak az emlékei, a bánata és annyi haszontalan dolog, hogy leltárba venni is nehéz lett volna.

Lenyelte a keserű zaccos kávé utolját, nagy levegőt vett és felszakította a régen lezárt ajtó sebét. Először egyenként rakosgatta a dolgokat a zsákokba, majd egyre mohóbban, tékozlóan, tekintet nélkül arra, hogy mi kerül keze ügyébe. Alig egy óra és minden kacatot, szívörvényt, varrt bezsákolt és lehordott a ház melletti kukákhoz. Úgy fájt az egész, akár az első légvétel, mikor a léghólyagok felpattanva beleüvöltik a világba a létezést. Élt. Sokkal inkább, mint valaha. Fájt, de jótékonyan, a gyógyulni vágyó seb, viszkető fájdalmával.

Kitárta a szoba ablakait: a decemberi fény fáradt, ámde vakító melege ömlött szét a néhány négyzetméteres térben. Határozott mozdulatokkal söpörte fel a padlót, és hosszan nézte a fénysugarakban táncoló porszemeket.

A sarokban kerek fedelű vaskályha állt, már pattogott benne a tűz, felszárítva a falakba szorult nedves dohosságot. Vállát az ablakfélfának vetette, ahogy a város felett nyújtózó alkonyt fürkészte. A nyitva feledett ajtórésen egy ismerős dal kúszott a szobába, és mintha az a reggeli fénysugár a szívét szúrta volna most.

Az ablakból éppen látta, ahogy a kukánál három hajléktalan az emlékein veszekszik. Visszapillantott az ég aljára, vörös volt már. – Holnap szél lesz, de legalább kitisztul a levegő. – dörmögte maga elé, miközben behúzta maga mögött a szoba ajtaját.
 

(2011. december 18., Györköny)

A novella második részét IDE kattintva olvashatja.

 

 A nyitva feledett ajtórésen egy ismerős dal kúszott a szobába...

-vj-

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr503476731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása