Tizenhét

A hullócsillag, mint olyan

Az üstökösök utáni kutatás mint hobbi vagy hivatás, már több száz évvel ezelőtt divatba jött. Több híres üstökösvadászt is ismerünk, akiknek olykor nem csupán új kométák felfedezését köszönhetjük, hanem annál jóval többet.

Közéjük tartozott Charles Messier francia csillagász is, aki híres üstökösvadász hírében állt, azonban kutatásai során – 1758 és 1782 között – többször is talált olyan objektumokat, melyekről – mivel nem mozogtak – rövid idő alatt kiderült, hogy nem azok, aminek elsőre látszottak. Munkája során több mint száz ilyen álüstököst gyűjtött össze, melyek a csillagászaton belül a mélyégobjektumok iránt meginduló érdeklődés alappilléreivé váltak. Később kiadásra is került ez a 110 objektum, melyek között nyílthalmazok, gömbhalmazok, galaxisok és különböző ködök találhatók meg – valamint egy tévedésből belekerült kettőscsillag is –, ezeket hívjuk Messier-objektumoknak. Manapság, ha valaki észlelni kezd, mindenképp érdemes megfigyeléseit ezen objektumokkal kezdenie, hiszen viszonylag könnyen felkereshető, látványos témák.

De térjünk vissza az üstökösökhöz. Hogyan észleljük őket? A jó hír, hogy nem kell hozzá bonyolult felszerelés, ebben az esetben a kis távcsőátmérő nem hátrány. A lényeg: a nagy látómező. Ezért egy látcső vagy egy 8-13 cm-es teleszkóp már bőven megfelel a kívánalmaknak. Mivel az üstökösök a Nap közelében engedik szabadjára csóvájukat, ezért vagy napnyugta után, vagy napkelte előtt pásztázzuk a horizont feletti égboltot, így akadhatunk rájuk legkönnyebben. Ha találtunk valamit, jelöljük be a csillagtérképen, majd nézzünk rá újra egy-két nap múlva, hogy elmozdult-e előző pozíciójához képest. Ha igen, akkor minden valószínűség szerint üstökössel van dolgunk!

És hogy miként jönnek a meteorok a képbe? Amikor egy üstökösből anyag távozik, a porszemcsék az űrben lebegve alkotnak láthatatlan felhőket. Amennyiben egy ilyen felhő keresztezi a Föld útját, mindig, amikor bolygónk áthalad rajta, a légkörbe kerülő porszemcsék fényesen felizzva, azt ionizálva adnak jelt magukról. Ezeket hívjuk rajmeteoroknak. Mivel a Föld keringési pályájának bizonyos pontján vannak, egy éven belül is mindig egy bizonyos időszakon belül láthatók a légkörben.

Annak alapján, hogy melyik csillagképből látjuk lehullani – vagyis hol van a radiánsuk –, nevezzük el őket az adott konstellációról. Így beszélhetünk Perseidákról, amiket a Swift-Tuttle-üstökös „hagyott maga után”, vagy Orionidákról, amikért a Halley-üstökös a felelős. Ilyenek még a Leonidák, Geminidák, Cygnidák és így tovább.

Természetesen léteznek olyan objektumok is, melyek nem valamely rajhoz tartozva lépnek be a Föld légkörébe, ezeket sporadikus meteoroknak hívjuk. Részletesebben a következő részben fogok róluk beszélni.

-latyak-