Léted merülhet végtelen tengerek mélyére. Majd csigaházban lüktető visszhangként egy nap füléhez tartja egy hiszékeny ember, kiben nem lesz szemernyi kétség sem, hogy belül zúg, a hatalmas kék tenger.
Tücsök-hegedűt ide! Heged üt, ha látom arcodon, mennyit szenvedtél e Világon. Lángot majd én lehelek a deres ágra, hogy olvadéka legyen a szemből előtörő könnynek árja. Az lesz majd nedűje a száraz földnek, ahonnan az élet szökken szárba.
Eső után a szivárványon ékes feszületként, kezem szeg ütötte sebétől vérben ázik majd a színpompás boltív, de ha éjjel a Hold hív járni szellemtáncot, megtalálom önmagam ezen átkos tájon. Sötétben és akkor is, ha vakít a fény, leszek én a megfeszülő emberlény.
Mezővé szeretem a sziklacsípőket, elterítem rajta szívem és lelkemmel lehelek fölé édes ködöt. Bódítsa el azt, aki durva lépteivel még a gazt is eltiporná. Hajtsa fejét puha földre és bogarak húzzák neki az Élet dalát, nyelje őt el, mint az ingovány.
Hajat és verőeret szavalok szótagszámmá, hogy a falból megeredve ereje legyen kegyetlen. Éltesse a holtat, beszéltesse a szótlant. Bontson csomót és kössön össze minket újra, múltat és jelent, hogy a jövőt közös fonálként lássuk, ami majd mindenkinek egyet jelent.
Dúlt hitek katedrálisának káromkodásokból emelt rettentő fala átkot szór a hitetetlenekre, és ki mellé áll törpeként sírva menekül tova. Falait én támasztom majd puszta létemmel. Sarokkövet avatok sorokká. Kőművese vagyok a megeredt nyelveknek.
A keselyűt kései órán is éberen figyelem, nem lesz több holtat gyalázó förtelem, mely eme undok madárcsőrön ül meg szárnysuhogtatások közepette. Úrrá leszek az elmúláson, és miközben letűnt korok sírját ásom, nem ejtek könnyet, hanem mosolyogva a szépre emlékezem.
Rózsaként kapom fogaim közé a szerelmet, és amíg a túlsó partra érek, hiába szakítja fel ajkamat durva töviseknek hada. Leszek őrzője, vérben fulladva, ha kell. Átkelek akkor is, ha a túlparton senki nem ölel.
fotó: holdraforgó
Magyarázat: Április 11-én a Tititában Költészet napi slam poetry lesz. Openmic és verseny egyaránt. A tematika: elsődlegesen magyar költők, magyar verseinek átdolgozása, kicsit hajazva a Pilvakerre. A Mikás slam poetry-t megelőző napon tudtam meg ezt az információt és még azzal a lendülettel leültem megírni a Ki viszit át a Szerelmet parafrázisát. Aztán filóztam rajta egy ideig, nem sikerült befejezni. Közben megjártuk Budapestet és hazafele jövet a vonaton Kövi a kérdésemre válaszolva azt mondta, hogy mindenképp Nagy László verset szeretne átdolgozni és ez az egyik opció. (A sors fintora.) Úgy döntöttem lemondok erről a versről és már egy meglévő Varró Dániel parafrázisommal indulok a versenyen. Egyrészt mert Borinak ígéretet tettem, hogy az a vers egyszer még elhangzik közönség előtt, másrészt Kövi előbb tudott a verseny tematikájáról, így nyilván az ötlet is hamarabb jött neki, mint nekem. Aztán az események gyors egymásutániságban azt a helyzetet szülték, hogy Borbála mégsem hangzik majd el 11-én, viszont Kövivel egyeztetve Nagy László maradhat az enyém, legalábbis, ami ezt a verset illeti.
RSS