Tizenhét

Nagyon Vad Fruttik és nagyon új album. Ezzel az alkotásukkal a fiúk kedvenc hazai előadómmá avanzsáltak. Így aztán nincs más választásom, mint (Rózsikámnak?) digitálisan rögzíteni a bennem örvénylő érzéseket, amiket a dalok váltanak ki…
Mert, hogy lehetek én is, aki a mai Világ minden szutykától mentes, és képes hinni abban, ami talán sosem lesz elérhető. Mindezt abban az évtizedben, ahol a diszkós esztelenség tombol és az Univerzum tágulása nem feltétlenül pozitív dolog. Majd ha megunom a töprengést, feloldoz egy adag boroskóla, és a realitástól elszakadva ülök majd a hajnali buszon. Inkább ez, mint a pulzusom után szaladni „némi” goa hatására. Azt amúgy is elérheti az élet azzal, amit városlakónak kínál. Majd lenyugtatom magam némi nosztalgiával, miközben belülről hűt a boldogan szürcsölt limonádé.
Vajon az embergépre van garancia?
Andalítanak a rémképek, de a bálban nem találkoztam az állattal. Inkább a kétellyel, ami megfertőzte bizakodó valóm, így aztán nem hiszek mégsem. Azt azért tudom, hogy lehet annyira szeretni, hogy üvegszilánkkal karcoljam a tudatomba személyed. Post mortem meg majd emlékezem milyen, amikor lehunyom a szemem, vagy álmodom csupán? A végén még az is megeshet, hogy a béke presszóban a pillangók a Holdra szállnak…
Amennyiben nem kristálytiszta a kép, javaslom az album többszöri meghallgatását. Garantáltan értelmet nyer(ek).
 

-fruzsó-