Tizenhét

Vajon mi ébreszti az emberben a kétséget?
Egyáltalán: miért támad fel a bizonytalanság szele egy pusztaságban? Nos, mint Alföldet ismert ember, mondhatom, hogy az ég egy adta világon semmi! Akkor mégis, honnan származik az a kényszerű erő, mely hatalmába kerít minden vétkezőt? Hoppá, kimondtam a kulcsszót.
Vétkező.
Kétség támad, ha vétkezünk, viszont ennek egyenes ágú következménye, hogy az, ami a kétséget mintegy életre hívja, nem más, mint a lelkiismeret.
Ismerek egy embert, akinek nincs lelkiismerete. Pontosítok: én nem tudok róla, hogy lelkiismerete volna. Miért gondolom így?
Lássuk csak: tönkretett valamit, amit helyrehozni nem lehet. Ennek a tényét ő maga is felismerte, de tenni ellene nem akart, nem is tett. Aztán: miután a ténnyel szembesült, nem viselkedett úgy, mint aki jóvá szeretné tenni az általa elkövetett vétséget.
És itt megállunk egy pillanatra: netán más is ismeri ezt az embert? Vagy csak nekem tűnt úgy, hogy néhány kedves Olvasó egy óvatlan pillanatban feltekintett a szobasarokba és fejébe vett oly sok nevet, hogy azt sorban megnevezni nem is lehet?
Lehet…
De maradjunk az alapfeltevésnél: egy bizonyos ember, akinek nincs lelkiismerete. Valljuk be, ez egy elég kemény feltevés! De ne is törődjünk a körülményekkel, csak lovaljuk bele magunkat a végtelenbe, a megbocsátani nem tudók tompa erdejébe. És máris akad torkunkon a szó, mert hihetetlen néváradat önti el koponyánkat – nem, ez nem lehet igaz!
Kedves Olvasó: mi van, ha mégis? Bocsánat, hogy ennyire nem értem a szót és mégis írok arról, miről nem illik, arról, ami mostanság pedig eléggé dívik…
Ne bízz a másikban! Ne hidd el, amit állít! Ne éld bele magad ennyire a valóságba! Nekem se higgy! Ne is olvasd tovább, ha tiszta a lelkiismereted, vagyis kétséged sincs magad felől! – Felesleges…
Ellenben!
Valamit figyelmedbe ajánlanék, kedves Olvasó. Senki élő sem szent – legalábbis tudtommal -, így tiéd a választás, hogy sorsod vidám lesz vagy mostoha. Az egyetlen dolog, mi dönt a kétség fölött, nem más, mint az őszinte öröm! Képes vagy-e könnyű szívvel elfeledni a mindennapok zaját, füstjét, olajszagát? Képes vagy-e arra, hogy megoszd lelked elszürkült részét a Kedves érdeklődésének friss levegőjével? Fel tudnád-e adni életedet itt és most egy olyan árért, mely csak a tiszta lelkiismeret váltóját ismeri? Fel tudnád? Komolyan?...
Nem hiszem.
Én sem tudnám.
Senki sem.
Mondhatjuk azt is, hogy ez szomorú. De ez túl elcsépelt volna. Mondjuk inkább azt, hogy ez kiváló! Fel sem teszem a kérdést, mindjárt a választ írom le: azért, mert ezek szerint eljutottál apró gondolatsorom azon részére, hogy sikerült legalább egy minimális mértékben lelked mélyére tekintened. Amit ugyan lehet, hogy érzékelsz mindennapjaid során, de nem hiszem, hogy mögéjük gondolsz. Ami persze nem baj, hiszen ez a norma. És én most nem kérlek másra, mintsem a devianciára: az Isten szerelmére, gondolj mögé! – aztán tegyél érte, ha van eszed…
Ennyit mára. Sok volt az ömlengés, tudom, de jön még sok, szóval felkötni a gatyát, ha bevállalós vagy! Szép álmokat ma estére, remélem, el is érkezik, nem is múlik máson, csupán azon, aki lelkét ismeri…

-latyak-