Tizenhét

(Lélek – szőttes:
tarka – lepel
Valóságra
Álom felel.)

Mi maradt meg? A harc. A veszekedés. Az a rengeteg ellentmondás - és persze: a szenvedély. De az is becsapott, egy más érzés keserű lenyomata volt csupán, talán a fölény - s alárendeltség, mi olyan élethűen csalta meg józanságát.

Lehajtott fejjel ült az ágya szélén. Törékeny, vékony testén a ruha szinte átlátszott. Nem zavarta. Egyedül volt és gondolkodni akart. Nem maga miatt - ezt a részt már régen lejátszotta, a másik megmentésén fáradozott. De a küldetés lehetetlennek bizonyult, mint annyiszor.
Tapasztalatlan, félerősen érkezett. Váltottak pár szót egymással, s a nemtörődöm visszajelzés megtette a hatását, kihívássá vált. Ez volt az első hiba. Olyannyira dédelgetett s kijátszhatatlannak hitt emberismerete itt hagyta először cserben. Egy erősebb jellem kényszerítette maga alá akaratával, s a fény; ami mindig ragyogott, most hirtelen pislákolni és fogyni-fogyni kezdett. Eközben a másik töltekezett: érzelemmel, szeretettel, megértéssel, s a vissza-visszajelzések nem juthattak célhoz, talán már el sem indultak. Akkor érezte magát először olyan helyzetben, ahol talán nem ő a megfelelő. Túlontúl hideg-meleg volt mindez, néha egyszerre jött minden és nem volt megnyugvás, nem volt pihentető emlék. Azt, hogy a másik hogy élte meg, számos alkalommal megbeszélték. Mély seb, fájdalom, cserbenhagyás, majd önkínzó emlékezés. Pedig mindez nem volt benne. Igen, a színdarab lehet ilyen mély: másfél óra alatt sok-sok év fájdalmát sűríthetik a szerepbe, de az életben egy meg nem értett helyzet súlyát nem hordozhatjuk, mert mindez az értékes maradékból lop el.
A lány megint felállt. Körbe-körbe, szemét néha az égnek emelve folytatta az emlékezést, hol rontotta el, mi volt a következő rossz döntés, mely miatt valakit - akaratán kívül ugyan - de látszólag félúton hagyott. Nem, nem hazudott, pláne nem érzelmeket. Néha az ember nem mondja ki, mi történik benne - néha szükséges önmagának is időt adnia, hogy minden letisztuljon. Neki tanulás volt mindeme folyamat, talán tapasztalat, talán ráébredés, mit, hogyan kellene, vagy talán hogyan nem. Mit tehetett volna? Igen, aztán eljött a pont, ahol már látni kezdte, hol a cél, illetve azt, hogy most és itt nem érzi jól magát. S ez az a gondolat, amely már egyikük számára sem hozhatott üdvösséget.
Itt megállt egy pillanatra - rémlett egy telefonhívás, ismét veszekedés, fáradtság, szavak, amelyekből hiányzik a szeretet. S valójában egyikőjük sem volt hibás. Annak az estének el kellett jönnie: hogy valamit lezárjon, amibe belekaptak, de még a jövő csírájának elültetéséhez is kemény volt a talaj. Csak nehezen értik meg az emberek, hogy néha tovább kell lépni, hogy esélyt adjunk más - talán még ennél is - szebbnek, jobbnak az életünkben.

Furcsa. Rövid történet kikapart, újra- és újraszabdalt sebekkel. Persze, bármilyen folytatás lehetséges, van, aki egy-kettőre túllép, van, aki megszokja és van, aki úgy érzi: élete lehetősége vétetett el.
A jövő azonban egyedül a mi kezünkben van. Igen, nehéz továbblépni, mindig is nehéz lesz. Mert ragaszkodunk, mert az álmaink, az éjszakák becsapnak, széppel, változatlannal kecsegtetnek. De ha sikerül felülemelkedni a múlton, egy sérelmen, egy kudarcon, az olyan, mintha nyertesek lennénk az élet legnehezebb csatájában. S vajon van ennél szebb győzelem…?

Egy feketerigó szállt az erkélyre, s a nyitott ajtón keresztül nyakát nyújtogatva kukucskált be a szobába. Felhőtlenül csillogó szempár tekintett vissza rá, s a lelki nyugalom az egész szobában szétáradt. A tollas vendég csettintett még néhányat, majd - mint aki dolgát jól végezte - tovarepült az orgonaillatú kert lombos fái felé…

- tensi -