Tizenhét

Öt negyvenöt, ébreszt a telefon. Azonnal kipattanok az ágyból, hiszen nagy nap ez a mai: disznót vág a családunk. Mit disznót, mit családunk? Legalább három kétszáz kilós állattal néznek szembe rokonságunk bátor férfi tagjai, hiszen anyai és apai ágról mindenki, aki él és mozog, valamint elmúlt már tizenöt, hogy hasznát is lehessen venni, ott nyüzsög apró, de kimondhatatlanul sáros konyhánkban.
Szóval kipattanok, de még ki sem nyitom a szemem, le sem vetem a pizsamám, mikor a fél deci pálinkát már tolják az orrom alá. Hejj! Tudom, hogy éhgyomorra a legjobb, de így hajnalok hajnalán a puszta látványától szájzárat kapok. És különben is, hosszú még a nap, úgyis minden egyes sikeres megmozdulást egy felessel ünnepel a csapat. Gondolok itt arra: leszúrták a disznót - iszik, kifolyt a vére - iszik, megpörkölték az állatot – iszik, lemosták azt - iszik… és így tovább a világ végezetéig.
De menjünk csak bele a részletekbe egy kicsit. Hogyan is kerül ki a disznó az ólból, vagyis inkább úgy illene feltennem a kérdést: hogyan kerülnek be a fiúk az ólba? Általában a hosszú vitáknak, hogy ki akassza a malac szájába a hurkot, és hogy ki fogja a hátsó lábát, drága anyám vet véget, hogy kinyitja az ajtót, és besétál. Így a többieknek nincs más választásuk, mint őt követni, hiszen a dominancia mégis csak az ő szakterületük. A gyilkosság rém etikusan történik: egy kis fémpálca beszakítja a disznó koponyáját és egy pár lebenyét (nem különösebben értek hozzá gyógyszerész lévén), a disznó tudattalanul esik össze, és már szalad is célja felé a húszcentis kés, míg én a földön térdelve próbálok egy lábost tartani a tátongó, lüktető lyuk alá, hogy felfogjam a vért. Ez akkor kezd viccessé válni, ha nem jól céloztak, és az állat holtában is mozgékony marad, vagy ha a böllér túl nagy lendülettel Joker-szerű vigyort hasít a malac nyakába. Aztán nagyon gyorsan, hogy apám meg ne lássa, el kell rejteni a tál  tartalmát, hiszen benne még nyomokban felelhető az ősi vonal, hogy szereti a vért. Melegen. A malac füléről nem is beszélve. Nem is, hiszen már nincs is neki. Ez a porcos testrész ugyanis hihetetlen vonzerővel bír a férfiak körében.

Lassan felkel a nap, lobog a tűz a kondérok alatt és a sparheltben, tehát lassan elkészül a forralt bor is. Az állati anatómiát jól ismerő nagybátyám biztos kézzel szedi darabjaira a disznót. De néha nála is becsúsznak kisebb-nagyobb balesetek. Egyszer egy húgycső tréfálta meg, és egész nap kerülte mindenki, úgy beterítette őt a többször háromszáz milliliter vizelet. A nap legkedvesebb része hamarosan elérkezik számomra, mikor a hasfalat kettévágva előbukkannak a kacskaringózó gáztól, bélsártól feszülő belek, amit nekem kell gusztusossá varázsolnom hatvanöt éves nagynéném társaságában, akinek érzékszervei, szerencséjére, már eléggé tompák. De az enyémek még nem… Persze, anyám ilyenkor mindig megjegyzi, hogy legyek magamra büszke, mert (mint az előbb olvashattátok, elég nagy a generációs hézag a nagynéném és köztem) én vagyok jóformán az egyetlen, aki továbbviszi ezt a szép(!) hagyományt, és persze mindig meg is jegyzi, hogy egy nappal a vágás előtt már nem fogja etetni a disznót, pedig de… A helyzet szerencsére nem reménytelen, kell még ember húst szelni, a kolbászt tölteni. Kolbász. Remek lehetőség arra, hogy az enyhén illuminált férfiúi egyedek elővehessék fantáziájukat, és a legobszcénebb kijelentésekkel és mozdulatokkal próbáljanak meg kompromittálni már nyugdíjas apád előtt, aki még mindig tizenhatnak és szűznek gondol. Inkább igyunk egy felest! - mondom én, hogy legyen mire fogni az enyhe pírt, ami arcomra kiült. (Vagy mégsem?)
Az idei disznóvágás volt az első, ahol nem vágtam el az ujjam. Mázli. Mert higgyétek el, középkori kínzásokkal felérő fájdalmat vált ki, amikor a sebes ujjaid a forró ultrás vízbe mártod, mert már itt a mosogatás (megváltás) ideje. A hidegből a lakásba térve senki sem gyötrődik álmatlansággal, hiszen egyből elkezd bennünk dolgozni az alkohol. Maximum a rengeteg fűszeres, zsíros étel ébreszt fel minket hajnalban egy rossz álom formájában visszatérve.
 

-zsiki-