Tizenhét

Ma van Édesanyám születésnapja.

Ezt a bejegyzést Neki ajánlom.

A sors és a logika úgy hozta, hogy tanulmányait ugyanabban a líceumban kezdte meg, ahol Édesapja is tanított: egyfelől ez volt a város legjobb iskolája, másfelől a suli lényegében annak a palotának az udvarában volt, ahol a Chopin család is élt és fordítva. Persze, egy „csodagyerekhez” nem lett volna méltó egy szimpla de-nehéz-az-iskolatáska típusú baktatás, így az ifjú Fryderyk negyedéves korában csatlakozott a többiekhez, amely oka egyfelől törékeny egészségi állapota, másfelől a zongorista tehetségnek járó temérdek zeneóra volt. Természetesen a legény gond nélkül letette a vizsgákat, pikk-pakk integrálódott az osztályba, ahol – annak ellenére, hogy már híres volt és újságcikkek jelentek meg róla – nagy szeretettel fogadták, pláne, hogy nem fennhéjázott és roppant nagy mókamester volt.
A legenda szerint kiválóan nyomta a sztendápot és jó érzékkel utánozta, nagyította fel tanárai és diáktársai tulajdonságait egyaránt. Bizonyos vélemények szerint, jelenünkben kiválóan megértenék egymást Bödőcs Tibor kollégával...

Persze ezt is elnézték Neki, ill. nem volt ebben semmi rosszindulat, csak szerette a mókát és kacagást. Érdekes momentum, hogy felnőtt korában kifejezetten frusztrálta a nagy társaság; de erről majd a későbbiekben!
Időközben orgonálni is megtanult, és a kötelező líceumi miséken Ő ült az orgona mögött. Erre nagyon büszke volt, a következőképpen nyilatkozik a „kinevezéséről” 1825-ben: „Líceumi orgonista lettem […] Ó, magasságos Jótevőm, mily nagy ember lett belőlem! Az első ember az egész Líceumban, a Plébános úr után!”
Azonban egy-egy zenei gondolat kibontása olykor annyira elragadta, hogy teljesen megfeledkezett a miserendről és Isten országáról egyaránt, közben nem hallotta sem a papot, sem a csengőt rázó ministránsokat, végül fel kellett hozzá küldeni a sekrestyést, hogy hagyja már abba az orgonálást…

És természetesen a mai napon orgonán hallgatunk Chopin-t...

Folytatás következik…

-vj-