Tizenhét

Sokszor állítottam magamról életem során, hogy szerencsés vagyok. Csak így. Megvallom, ez első hallásra valóban semmitmondóan hangzik – az adott pillanatban érzett őszinte öröm mivolta ellenére –, de ezen könnyen segíthetünk, ha vizsgálóasztalunk lámpáját pár perc erejéig a kinyilatkoztatás mögött álló tények sokaságára irányítjuk. Mivel – bevallom – a fent olvasható optimizmusommal a mindennapokban körülöttem sürgölődők a szokásosnál akár többször is szembesülhettek, a rivaldafényben hunyorgó okozatokat talán érdemes volna valamely módon szelektálni. A kiválasztás pedig ebben az esetben egyedi és célravezető: az anyanyelv.

Mert mint azt legtöbb sorstársam is tapasztalta, anyanyelvből – ahogy a szó elejének létrejöttét lehetővé tevő személyből is – csupán egy található. Az, ami legelőször váltja fel az untig ismert szívdobbanás nyugtató hullámait hallójárataink egyirányú útvesztőjében, ami először nyújt segítő kezet verbális megnyilvánulásaink mankólépteihez. Én ezt, mint újabban idegennek titulált haza szülötte, igencsak nagyra értékelem.

Most szónokolhatnék oldalakon át, milyen lényeges szerep jut anyanyelvünknek a fejlődésben, az oktatásban, a kultúrában – de én jelen esetben (és ezennel kérem a szkeptikusok bocsánatát) mindezen feltételek sikeres teljesülését alapul véve fogom lámpám fókuszát egy számunkra igencsak aktuális témára vetíteni: az emberek közötti kommunikációra, a kapcsolatteremtésre és ennek lehetőleg pozitív következményeire. Építsünk modellt!

Adott: frissen végzett orvos vagyok. Feltételezem: röghöz kötnek. (Ajánlom: ne tegyék! – mert nem megyek bele.) Kész a modell, indítsuk a kísérletet: ha röghöz akarnak kötni, elhagyom a harcteret, ha nem akarnak, maradok. Egyszerű elágazás, mégis van valami, ami számomra döntő minden egyéb anyagi juttatás milyenségétől függetlenül. Ez pedig nem más, mint az ebben a szent pillanatban visszaköszönő anyanyelv-összeesküvés. Mert nekem mondhat akárki akármit, nincs szebb annál, mint amikor a saját, a legmélyebbről felcsillanó szavaiddal létesítesz kapcsolatot, beszélgetsz, adsz át titkot, fogadsz vallomást, panaszt, könyörgést, értesz meg utalást, gúnyt, reménytelenséget – vagy éppen rejtett optimizmus szülte örömcseppeket – és ennek legvégén, mintegy szakmádból fakadóan nyújtod át a gyógyulás kulcsát, melyet elmédben szorongatsz.

Annyira jó lenne így! Annyira szeretnék jó orvos lenni, de ez – mivel, bocsánat érte, profit orientált társadalmunk, emberből vagyok – nem elég nekem… Mert önző módon, az egyetem első éveiben oly bölcsen és könnyedén megjósolt hedonista szikrák életre kaptak lelkemben és ezentúl nem csak jó, de jól is szeretnék lenni. Tudom, első hallásra ez szentségtörésként szakítja át a dogmatizmus porát kavaró dobhártyák erdejét, de ez adja kísérletes modellünk lényegét. Mert hogyan is végezheti jól a munkáját valaki, akinek nem adatott meg a lehetőség, hogy azon a nyelven, olyan kulturális keretek között ismerje meg a segítségre szoruló panaszát, ahogy azt mindig is tanulta, elképzelte, ne adj Isten! – megálmodta… Persze, lehet abszolút jó – de relatív értelemben csakis önmaga alatt teljesíthet, és ezt nem is látja más, csak ő maga és persze az, aki függ a teljesítményétől, akikért tesszük mindezt. Ez pedig elkeserítő.

Kedves mindenki, akitől függ a jövőm! Legyünk konkrétak: én magyarul szeretnék gyógyítani.

Kedves felelősök! Én nem szeretnék angolul vagy bármilyen más idegen – értsd: nem anya – nyelven gondolkodni! És nem hiszem el, hogy sorstársaim közül bárki is őszintén szeretne. Persze, szívesen gyűjtünk tapasztalatot, hogy aztán azt hazajőve kamatoztassuk – ugye így kell szépen mondani? De nem szeretném, ha arra kényszerítenének, hogy valóban tiszta álmaimat önmagam mocskoljam be és tapossam a hazai sárba azért, mert nem dönthetek sok ezer beteg ember élete mellett a sajátoméról is. Miért kényszerítik karámba a jóhiszeműt, aki többet vállalna idegei őrlésénél, miért nem becsülik az akaratot, mellyel népeket lehet megmenteni?

És ez nem fellengzés a jól ismert szavakkal, nem zsarolás a fentebb és később kimondottakkal, nem kell elszomorodni, haragra gerjedni vagy összezavarodni – ezek csak tények, dolgok, melyek minket jellemeznek, embereket. Mert függetlenül attól, hogy szívet hallgatsz, gyógyszert keversz vagy fogat faragsz, minden magyar anyanyelvű szülöttnek/hallgatónak csak egy hippokratészin kívüli vágya van: boldognak lenni, családot alapítani, vagyis: élhető életet élni.

Konklúzió: a modell működése során egyértelműen kimutatta a változók mibenlétét, melyek jelenléte a modell további működése szempontjából abszolút szükséges, így – minő meglepetés – azok biztosítása a továbbiakban – őszintén ajánlott…

-latyak -