Kamaszkorát boldog idillben töltötte, melyben szerető családja és kedves barátai vették körül. Ezt a felhőtlen állapotot 1827-ben két hirtelen tragédia törte össze: hosszú betegséget követően (tüdőbaj) meghalt Emília húga, aki fiatal kora ellenére roppant eszes és tehetséges volt: lengyel és francia nyelven írt drámákat, verseket. A Chopin család második csodagyermekeként tartották számon. Fryderyk végignézte hosszú szenvedését, és szeretett húga elvesztése teljesen elkeserítette. Halála előtt néhány nappal Emília (Emilka) a következő sorokat írta a Linde család valamely tagjának emlékkönyvébe:
Mourir est mon sort:
Je ne crains point la mort;
Mais je crains de mourir
Dans votre souvenir.
(Sorsom sírba ránt,
Nem félem a halált,
De mégis visszarettent,
Hogy holtan elfeledtek.)
Ugyanebben az időben, Jan Bialoblocki, legfőbb bizalmasa és barátja is súlyos betegséggel esett ágynak: feltételezhetően csonttuberculosisa volt, amely abban az időben gyógyíthatatlan betegségnek számított.
A leány halálát követően a család elköltözött a Kázmér-palotából: szakítani akartak a fájó emlékekkel, Fryderyket pedig vakációra küldték a városból, akire talán jobban ráfért a pihenés, mint valaha…
Amikor Chopin hazatért, meglepetés fogadta: szülei, új házukban külön dolgozószobát alakítottak ki számára. Egy levelében a következőket írta: „Odafent már van egy szoba, amely az én kényelmemet szolgálja, a kicsiny gardróbból vezet fel oda lépcső. Itt lesz egy öreg zongorám, öreg szekreterem, ez lesz az én búvóhelyem.”
A tetőtéri szoba csendjében végre igazi alkotói szabadság és csend várta, ahol szanaszét hagyhatta könyveit és a világ elől is elmenekülhetett. Itt végre elkezdhetett kibontakozni igazi alkotói egyénisége…
Folytatás következik…
-vj-
RSS