Tizenhét

Nyár volt, egészen pontosan 1836 nyara. Történt, hogy egy svájci hegyi szállodába különc hölgy érkezett, nadrágban és ingben, ami abban a korban meglehetősen furcsának hatott. Fokozta a disszonanciát, hogy kíséretéhez egy nevelőnő, két gyermek és két barát tartozott, akik – mármint a barátok – szintén polgárpukkasztóan öltözködtek. Amennyiben ez nem lett volna elég a helyieknek, a vendégkönyvbe ez az amúgy is furcsa nő a következőeket írta:
 

Az utazók neve: Piffoël
Lakóhelyük: A természet
Honnan érkeztek: Istentől
Hová tartanak: Az égbe
Születési hely: Európa
Foglalkozás: Bolyongások
Irataik kelte: Mindig
A kiállító hatóság neve: A közvélemény

Igen, a hölgy az ismert és nagy olvasótáborral rendelkező George Sand, azaz Aurore Dupin volt, aki, miután kilépett Dudevant báróval kötött boldogtalan házasságából, a családi birtokot (Nohan) elhagyva Párizsban telepedett le, ahol hamar nevet és pozíciót szerzett bátor, társadalomelemző regényeivel – Indiana, Lélia.
Szókimondó volt és feminista. Harcolt az egyenjogúságért és azt vallotta, a Nőknek joguk van a szabad választáshoz a szerelemben, és ahhoz is, hogy fellépjenek a kettős morállal és a prüdériával szemben.
Miután az írónő jogi úton elérte, hogy visszakapja Nohan birtokát (ami legfőbb oka volt, hogy a báró korábban oltár elé vezette), illetve elnyerte gyermekeik felügyeleti jogát, tökéletesen szabad embernek érezte magát, és úgy gondolta, elfogadja a tél óta Svájcban vendégeskedő barátai, Liszt Ferenc és szíve hölgye, Marie d’Agoult grófné meghívását. Így a társaság cigányok módjára vándorolt a svájci hegyekben, és lármás viselkedésüket mindenütt rossz szemmel nézték az őslakosok és turisták egyaránt. A grófné akkor került társadalmi bojkott alá, amikor elhagyta férjét, hogy a zongoravirtuózzal élhessen.

Miután visszatértek Párizsba, a grófnő hamarosan megnyitotta irodalmi-művészi szalonját, és azon fáradozott, hogy mielébb visszanyerje társadalmi pozícióját. Ebben Liszt nagy segítségére volt, hiszen tehetsége vonzotta a párizsi elitet, és a Sanddal rendezett közös estélyek odacsalogatták a zenészeket is, így találkozott először Fryderykkel, akit eleinte taszított a szivarozó, férfias viselkedés mögött megbúvó írónő. Így nyilatkozott róla: „Tényleg nő? Engedtessék meg nekem, hogy kétségbe vonjam!”

Egy évig nem is találkoztak újra, mert a bárónő visszautazott Nohanra, Chopint pedig a mindennapok sodra temette maga alá. A viszontlátás a spanyol konzul feleségének szalonjában történt: Fryderyk akkor huszonnyolc éves volt, végtelenül elveszettnek érezte magát és magányosnak, Sand pedig harmincnégy éves, érett és bölcs. Chopin elbűvölte hallgatóságát, a Nő pedig le sem vette róla perzselő tekintetét, majd egy merész kis kártyát küldött neki: „Önt imádják, George.” – ez nyílt szerelmi vallomásnak számított.
Fryderyk szabad volt és végtelenül vágyott a szerelemre, tulajdonképpen mindig az átlagostól eltérőt kereste és áldozatul is esett az írónő vonzerejének. Olyannyira nagy szenvedély lobbant közöttük, hogy rövid idő múlva ígéretet tett, hogy elkíséri az írónőt gyermekeivel együtt Mallorca szigetére, háta mögött hagyva Párizst és tanítványait.
A virágba borult szerelmesekről Eugène Delacroix festett képet, amelyet évekkel később, szakításukat követően kettétéptek, így mára két különálló, híres festmény.

Hogy Chopin ne váljék anyagilag függővé szerelmétől – holott a nőt a pénzügyi dolgok nem érdekelték –, előleget vett fel a még félkész Prelűdökre, elintézte Pleyelnél, hogy utánaküldjék zongoráját, és útra keltek…

Folytatás következik…

-vj-