Tizenhét

Esett. Nem hagyta magát a zord idő - nem bújt ki a felhők mögül, s nem aranyozta be a délutánt az a meleg fényű napsugár, melynek ez idő tájt - április derekán - már illett volna úgy igazán. De itt, mint említettem, szó sem volt semmiféle „kiderülésről” - mármint időjárásügyileg. Ezen a ponton gondolkoztam el azon, hogy panasszal élek a Felsőbb Bíróság felé. Igen és bizony. Odaállok eléjük, a villámló szemek és dércsípte arcok elé, nem törődve a szélfútta frizurákkal és fagyasztó mosolyokkal - odaállok a mélyen tisztelt Tanács elé, és azt mondom: „Elég!” Csak ennyit. Egy sóhajtásnyi szemrehányás lesz csupán a hangomban, megértő pillantás kíséri majd a szót, mely leheletnyi áhítattal fogja átszelni a levegőt. „Elég.”
Mert értem én…
Kell az eső. Kell. Jót tesz a földnek, a virágoknak, a levegőnek. Na de módjával, kérem. Mert ha nagyravágyó lesz Zivatar Úr - híradóban kap főhelyet. S akkor árvízről beszél majd a szomszéd néni, meg a vörösiszapról, és sajnálja majd a sok menekültet, akik elvesztették az otthonukat, hitüket… S akkor neten szavaz majd a világ másik vége a „legjobb katasztrófa-fotóra”: s én is elgondolkodom, hogy milyen szép is az, kisfiú menekíti a cicát az őrület közepén. Még csak gyermek, de már ember. S a Föld vesz szájára bennünket, reklám e kis hazának. Na de mégis. Ilyet azért nem szabadna. Nem vagyunk mi rossz emberek. Úgyhogy csak óvatosan az esővel, kérem.
Jó, jó a napocska is. De abból se sokat, csak olyan nyári adagot - ha szabadna. Ami mosolyt csal a szívekbe, meg előhozza a miniszoknyát, hogy a férfinép is örüljön. Mert az a boldogság is kell ám. De vigyázzunk, a forróság dühös, pusztító ereje már nem játék. Oda a termés, kiszáradnak a vizek, s ha nincs miből tartalékolni, megijed ez a mi fajtánk, hiszen tudja ezt mindenki… Fülledt időben meg pláne tetézik a baj: kocsikkal, meg egymással biliárdoznak emberek ezrei az utakon - tettük Fronthatás neve alatt fut, s így békéltetik meg a köz, s a lelkiismeret. Szóval meleget, meleget. De aztán legyen egy pont, ahonnan: „Elég”.
S akkor fújhat a szél, mint nyáreste, a víz illatát varázsolva a levegőbe, hogy egy mély levegőt vehessek én is, végre. S talán mámorosra sikerül az a napnyugta, de úgy lesz szép - csak mert szellő jár a fák közt. Persze van másik oldal is, mint mindig, de az: kegyetlen pusztító – ágakat, háztetőt, cserepet dobálva mutatja foga fehérjét… Otthon ilyenkor zsalugáter vív éjhosszig tartó csatákat, s akkor én bizony a takaró alá bújok, és tudom, csikorgó haragjában dobál villámokat az Ég.  Kevés hát ebből is: több mint elég.

Kedves Bíróság, minden döntés az Önöké. Csak a határokat kérném egy kicsit… újraalkotni. Hogy legyen benne egy kis emberség, hogy legyen benne egy kicsit az emberiség. Nehéz, tudom. Sose volt könnyű, ellenben szép feladat… és ha kérésem nyitott fülekre talál, Anya talán nem dönti meg az időjárás-nézegetési rekordokat a neten, én pedig felvehetem a kedvenc ruhám.
S csak néha mondják majd: jaj, kislányom, kilóg a derekad…

- tensi -