Egy pillanatra feltekintett, kinézett az ablakon, és hosszan elidőzött gondolata a lassan kúszó felhőn, ezen a lomha, békés, égi tengeren. Hányszor képzelte magát az unott buszutakon felhőkön ugrálni! Most gondolt először bele, hogy milyen jó, hogy van a földnek egy örök társa... Ám olyan tüntetően változékony. Mikor a föld moccanni sem bír és csak némán figyeli kicsapongását, vad toporzékolását, szemérmetlen magamutogatását. Mi pedig ég és föld határán, földből és felhőkből gyúrva, néma feszültség közt hánykolódunk. És feladatul kaptuk békévé gyúrni magunkban az örök ellentéteket. Abban a pillanatban vágyott volna bármi más lenni. Hátrahagyta volna a tonnányi létet.
Fotó: Holdraforgó
Hirtelen egy fekete madársereg zúgott el az ablaka előtt, megriasztva gondolatait. Folytatni akarta félbehagyott munkáját. Kezdett is már esteledni. De a felhők hozta vihar elmosta azt a vidám tettvágyat, amivel nekilátott dolgozni. Szomorú volt. Kiment a konyhába, és főzött egy kávét; egy igazán erős feketét. Míg várta, hogy lefőjön, meglátott egy sárga kis cetlit a hűtőajtón: "6-ra itthon vagyok". Arcán halvány mosoly jelent meg - akár egy fátyolfelhő. Lekuporodott a fotelbe, kortyolta a kávéját, és csendes boldogsággal figyelte a borvörös naplementét.
-éva-
RSS