Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Utazások a gyermekkorba

2012.03.07. 10:17 tizenhét


emlékképek úton-útfélen 

 

Földön 


Délután a 2-es buszon mögöttem egy Édesanya ült 3 és 4 éves forma kisgyermekeivel, kezében mesekönyv. A Konzumtól a Szliven megállóig Andersen Rút kiskacsája és A kis gyufaárus lány hangzottak el - apró varázst víve a végtelennek tűnő zötykölődésbe a délutáni forgalmi dugóban - kitöltve haszontalan perceket. Láttam: mások is figyelmesen hallgatták és végül nem csak én szálltam le mosolyogva a buszról. Lehet így is...

***


Vasúttörténeti Park - egy belülről is megtekinthető, kiállított, száz éves büfékocsiban.
„Figyelem, figyelem! Mindjárt indítjuk a vonatot!” – mondta az asztalok közt szaladgáló két kisfiú egyike. „Kapaszkodjanak, indulunk! ” És a kocsi egy pillanatra tényleg elindult, száguldott tova a hangárban, mozdulatlanul. Mi pedig? Kapaszkodtunk…


***


Álmos reggel munkába menet a 82-es trolibuszon az Örs vezér tere felé. Félsávos lezárás, mert felújítják a megállókat és az út új burkolatot kap. Mérgelődő emberek sokasága és türelmetlenkedő félmondatok a levegőben. Bosszús arcok, aggódó tekintetek - számolgatják az elveszett perceket: vajon elkésnek-e. Jellemző ez a jármű szinte egész utazóközönségére, két óvodáskorú gyermek kivételével. Ők az ülésen térdelnek, és piciny orrukat az ablakra nyomva várják izgatottan, hogy láthassák ma reggel is az építkezésen dolgozó markológépet. És amikor elhaladunk a nagy sárga munkagépóriás mellett lassan, lépésben - csodálják felhőtlen örömmel; integetnek a gépet irányító bácsinak hahotázva, aki széles mosollyal visszaint nekik. Már engem sem érdekel, hogy hány percet késünk. Újra megtanultam örülni 20 év után egy markológépnek - ahogy annak idején hetente kétszer, reggelente a narancssárga kukásautónak otthon, a tetőtéri lakás ablakában térdelve. (Ami akkoriban olyan fontos volt, hogy azokon a napokon korábban keltem fel, hogy láthassam...)


***


Budapest-Pécs, M6-os autópálya. Hét éves unokahúgom furcsa arcot vág az alagútban. „Baj van, Rozi?” – kérdeztem aggódón, mellette ülve. „Nem, nem, csak mindig olyat szoktam játszani az alagutakban, hogy vissza tudom-e tartani a lélegzetemet, amíg kiérünk.” A következő alagútban már együtt „versenyeztünk”, ki bírja tovább. Nem tudatosan, de azóta sem vettem levegőt a fent említett autópálya 3 alagútjában.

 

Vízen


Szántód – Révfülöp kompjárat. Kiderült, hogy a kompokon is vannak kalózok. Figyelve őket, gyorsabban értünk a túlpartra, mint valaha. A hajó felgyorsult – persze csak miután kiengedték a képzeletbeli viharvitorlákat is.


Levegőben


Télen repültem a nyárba, a Qatar Airlines Doha - Jakarta járatán. Mellettem négytagú család ült; az Édesapa egy karonülő, kétéves forma kisgyerekkel - aki a hetedik levegőben töltött óra vége felé járva - a turbulenciától és rázkódástól megijedve, keservesen sírt a félelemtől. Kínomban az ételalátétből hajtogattam neki… egy papírrepülőt. Figyelme elkalandozott a papírszárnyakon. Könnyei felszáradtak - mi pedig szerencsésen földet értünk a viharban. (Én is féltem.)

 


-Holdraforgó-

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr314268947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása