Michael Fay éppen az utcán parkoló sötétszürke kocsiját bámulta irodája ablakából, mikor hosszan, halkan kopogtatni kezdtek a szobája ajtaján. A titkárnő nem jelezte, hogy valaki bejelentkezett volna hozzá. Lisa sem szokott, a felesége - igaz, az utóbbi időben egyáltalán nem is jön. De minek is jönne, már rég nem olyan a kapcsolat köztük, ahogyan ő szeretné. Közel tíz év házasság után - bár még szerette feleségét, de alig érintkezett vele. Napjának nagy részét az irodában töltötte, és ennek meg is lett az eredménye: olyan befolyásra tett szert a városban, hogy nem kellett aggódni a pénz miatt, mindenük megvolt. Felesége is élte a maga életét, esténként voltak csak közös, ámbár üres perceik. Legalább Tracey boldogította őt, legalábbis egy ideig. Vele olyan könnyű volt minden: nem kellett magyarázkodni neki, nem fárasztotta a mindennapos gondjaival, csak elszórakoztatták egymást. Kellett neki egy kis lazítás, egy kis izgalom. És a pénz kiváló csalétek volt a csinos lányokhoz. És Tracey nagyon olyan volt. Lehet, hogy nem túl okos, de szórakoztató és magával ragadó. Talán Tracey másképp gondolta ezt a dolgot kettejük között. Ő csak mint szerető gondolt a lányra, aki elfeledteti vele a gondjait; akivel kikapcsolhat. Aztán egyre többször találkoztak, egyre többet akart a lány, míg ő nem. A kapcsolat kezdett a fejére nőni, jobb volt ebből gyorsan kiszállni. Mielőtt a felesége megtudja…
Komótosan elindult az ajtóhoz, hogy megnézze, ki érkezett hozzá váratlanul. Résnyire nyitotta ki az ajtót, mikor vendége gyorsan becsusszant a szobába a szűk helyen. Az alakon hosszú, sötétlila sál volt, a feje köré tekerve, szemeit nagy lencséjű napszemüveg mögé rejtette. Fekete kabátja kiemelte karcsú derekát, egészen a térdéig leért. Ahogy a lány lassan levette a szemüvegét, látta, hogy azt a barna bőrkesztyűt viseli, amit még ő vett neki. Mélyen belenézett a férfi szemébe. A férfi mozdulni sem bírt, döbbenet sugárzott minden rezdüléséből. A vendége szája szélére gúnyos vigyor ült ki, alaposan meglepte. Mit keres ő itt?
A lány nem szólt, csak nézte őt, és csóválta a fejét. Vigyora torz fintorba váltott, megragadta a férfi vállát. Ő még mindig csak állt ott, arcán az érzelmek váltakoztak a dühtől a kétségbeesésig. A nő végül átölelte őt egy pillanatra, és mindössze ennyit kérdezett:
“Miért tetted ezt velem? Hogy tehetted annyi közös emlék után?” És egy gyors mozdulattal hasba szúrta a férfit. Tudta, hogy gyorsnak kell lennie, nehogy bárki is meglássa. Ebédidő volt, és az épületben senki nem tartózkodott, de jobb nem kockáztatni. Miután meggyőződött róla, hogy a férfi halott, kinézett a folyosóra az ajtórésen keresztül. Senkit nem látott. Visszatette napszemüvegét, és egy utolsó pillantást vetett a férfira, akit szeretett, majd sietve távozott.

Délután kettő körül hirtelen csengettek. Lisa éppen a nappaliban volt, gondolataiba merülve. A férjére gondolt, az elmúlt évekre, a levelekre, amik úgy kiborították őt, és feldühítették. Kínzó fejfájása még most is gyötörte, hacsak rá gondolt, mióta folyhatott a viszony férje és a lotyója között. A mai napon teljesen kiborult, ahogy rátalált a bizonyítékokra, és úgy gyötrődött egymaga a nappaliban, egy halom áruló levél, üzenet között. Zsibbadtan, elárulva érezte magát, távol a valóságtól. Lassan, reményvesztetten kászálódott fel a kanapéról, és indult az ajtó irányába. Próbálta összeszedni magát, amennyire lehetett, majd kinyitotta az ajtót. Egy férfi volt kint, egyenruhában, és egy másik, civilben. Ő szólt hozzá először:
“Mrs. Fay? Harris nyomozó vagyok. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a férjét holtan találtuk ma délután az irodájában.”
Lisa Fay hófehér arccal, válasz nélkül görcsös zokogásba tört ki.
“Velünk kellene jönnie.”

(folytatása következik)

-tori-