Tizenhét

Japán alkotókra jellemző, hogy azok, akik nemzetközileg elismertek: hazájukban ismeretlenek vagy ismertek, de nem elismertek. Murakami Haruki (村上春樹) ez alól kivétel; őt a japánok és a nem japánok is szeretik. Írásait leginkább a japán ételekhez lehetne hasonlítani: különlegesek, rafináltak, kifinomultak, pontosan megtervezettek - csak hát van olyan ember, aki nem szereti a nyers halat...

            A könyvbe akkor szerettem bele, amikor felismertem a jól strukturáltság mögött megbújó irodalmi élvezetet nyújtó sci-fit. A regény két szálon fut: a páratlan fejezetek színtere egy miénkhez hasonló, de halványan cyberpunkos, információháborús árnyalattal színezett világ (keményre főtt Csodaország) - a páros fejezetek pedig a Világvégén játszódnak. A két világ, így a két történet is meglehetősen különböző: a Csodaország fejezeteiben játszódó fejezetek izgalmasak, cselekménydúsak, és bár sem személy-, sem helységnevek nincsenek benne, mégis sejteni lehet, hogy Tokióban vagyunk, és nevek nélkül is beazonosíthatunk mindenkit. A páros fejezetek, a Világvége fejezetei viszont jóval nyugodtabb folyásúak. Nincs idő, nincsenek érzelmek és nincs árnyék sem (meg kell tőle válni), csak egy fallal körülvett város, egyszarvúak és öröklét.

            Ugyan a két világ merőben eltér egymástól, mégis vannak közös jellemzőik: a fejezeteket az adott világ férfi főszereplője meséli el, és mindegyik világban felbukkan egy-egy segítő nőalak (ráadásul mindegyik hölgynek van valami köze van a könyvtárhoz is). A férfi főszereplők különleges foglalkozást űznek: a Csodaország szereplője numerátor (feladata a különféle számadatok “keverése” és titkosítása gépi segítség nélkül, az elméjével), akit egy habókos professzor különleges megbízatással lát el, a Világvégén élő férfi pedig álmokat olvas ki különleges koponyákból. Amikor a Csodaország fejezeteiben is felbukkan egy ilyen koponya, egyértelművé válik, hogy a két világnak is köze lehet egymáshoz…

            Bár a fent említettek alapján a regény valóságtól elrugaszkodottnak tűnhet, mégis, amikor szerelemről, szeretetről, emberi kapcsolatokról, az élet céljáról, hiányról ír, reálissá válik. A regény az aprólékos kidolgozású biológiai, történelmi, filozófiai, zenei utalásokkal, gondolatokkal bőven megtűzdelt kaland sci-fi; amelyben Bob Dylan, Dosztojevszkij és a Police is békésen megférnek egymás mellett.

-zibóka-