Tizenhét

 Bort ivott. Egyre erősebben szorította a poharat, míg végül a bor vérré változott. És most ott ült a váróban. Összevarrták szép, apró öltésekkel. Dédnagyanyját juttatta eszébe az orvos finom kézmozdulata – ő is ilyen összpontosítással hímzett egy életen át. Mindketten szövetet hímeznek – a különbség csupán annyi, hogy dédanyja munkája örök, az öltések viszont múlóak, éppúgy, mint az orvos és éppúgy, mint ahogy ő maga is.

Az ágya fölött volt egy hímzés a falon, gyermekkorában elalvás előtt mindig nagyon aprólékosan vizsgálgatta, egy idő után párnáját az ágy másik végébe helyezte – azt az oldalt még nem ismerte. Hazament, elaludt. Álmában gyermek volt – fonalakkal játszott, önmaga is fonallá változott. Dédanyja befűzte egy tűbe és belehímezte egy virágba. Felébredt és szembetalálta magát önmagával.

Még a szobában voltak a törött üvegdarabok. Csend volt – megzavarhatatlan csend, ilyenkor az ember bármit is dönt, az nem lehet hibás. Felszedte a törött poharat. Felhívta a munkahelyét, hogy nem megy be dolgozni. Egyszer megvett egy könyvet, de otthon vette csak észre, hogy belül teljesen üres – pontosan ezt érzi mindig, mikor a munkából hazajön – mintha minden nap megvenne egy üres könyvet. Állt kezében a pohárral, rászáradt a vér – úgy határozott, soha többet nem megy be dolgozni.

Többfelé utazott a világban. Egy álom volt, ami mindenhova elkísérte – álmában zuhant és repült egyre magasabbra. Vonzották a sziklák – vonzotta az álombéli zuhanás. Kicsit borongós dél volt, nem esett. A madarakat figyelte az égen séta közben – és elkezdett zuhanni, nem repült. Félt. A kórházban feküdt és dédanyja hímzésére gondolt – teste öltésekkel volt tele. Hiszen semmiben sem különböznek: minden fonal örök

-éva-