Impresszió – beszélgetés

Orsós Imrével

Mottó

„Bár színem fekete
Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban.”
                                (Pilinszky János)

„…a falaknak már volt értelme…”

Tizenkét éves koromig voltam állami gondozott, aztán hazakerültem Édesanyámékhoz. Bekerültem egy baráti társaságba, akik… – nem is tudom, hogy mondjam – rettenetesen lerántottak. Persze ezt akkor nem tudtam, mert élveztem az egészet: az ivászatot, a drogot, mindent, ami ezzel jár. Emiatt tizennyolc éves koromig hat alkalommal álltam bíróság előtt. De tudni kell, hogy ahogy kikerültem az intézetből, rögtön szembekerültem azzal, amivel soha azelőtt: hogy cigány vagyok. Lenéztek a származásom miatt. A suliban, ahová jártam; végigszaladtak a gyerekek, hozzámértek, majd felemelt kézzel szaladtak tovább és kiabálták, hogy „Dzsipszis lettem!” És egymást fogdosták és undorodtak. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, egészen addig, míg valakit jól meg nem csaptam… Akkor meg azt mondták, hogy nagyon agresszív vagyok - holott addig sem szavakkal, sem tettekkel senkit nem bántottam. Akkor azonban elborult az agyam; ez már a második évben volt, és egyszerűen már túl sok volt, és a barátaim is azt mondták, hogy ezt már ne tűrjem. Pedig az igazgatónő azt mondta, ha ilyen problémáim vannak, neki szóljak, majd lerendezi helyettem - nem tette, és az említett srác is úgy jött vissza tőle, mintha csak kólázni ment volna hozzá… Aztán szünetben elintéztem - bár lehet, nem kellett volna annyira durván…

A hétköznapok embere rengeteg negatív dolgot hall az intézetekről, Te pedig korábban csupa szép emléket említettél, hogy lehet ez?
Egy kis faluban, Csertőn voltam intézetis, ahol körülbelül háromszázan voltunk. A különbség a következő volt: nem állítom, hogy a nevelőnők a legokosabbak vagy a legképzettebbek voltak - mégis nagyon emberségesen, gyermekszeretőn foglalkoztak, törődtek velünk. Egy-egy fülest is csak akkor kaptam – volt ilyen is, csak úgy nyaltam végig a folyosót…–, amikor megérdemeltem, de ez nem volt gáz, mert következetesen történt, és nem azért kaptam; mert a nevelőnek rossz kedve volt. Soha nem hallottuk azt, hogy cigányok vagyunk – pedig rengetegen voltunk –, holott az ott élő körülbelül háromszáz gyermek legalább hetven százaléka roma származású volt. Bátorítottak, ösztönöztek bennünket, mi pedig nem értettük igazán, hogy ennek mi az oka, hiszen nem volt viszonyítási alapunk. Talán ezért van bennem ez a pozitív emlék.

Feltűnt akkor, hogy van az otthonban olyan gyermek, akinek más a bőrszíne, mint a Tiéd?
Ugye tizenkét éves koromig laktam ott, de egyetlen egyszer sem merült fel ez a probléma, hogy én mért vagyok barnább vagy ő fehérebb?

Mi volt az első megrázó élményed, amikor szembesültél azzal, hogy valami miatt különbözöl az „átlagtól”?
A legelső, amikor elkerültem a pécsi suliba és éreztem, hogy nem csupán az igazgató, de a tanárok is valamiért máshogy kezelnek - mint csibe a taknyot, olyan undorral… bár ez nem a legjobb hasonlat. A megvetést észreveszi a gyermek, azt a különbséget; ami a nevelőnőim és a tanáraim között mutatkozott. Teljesen más volt, ég és föld. Ez nyomban érződött a tanulmányi átlagomon: megbuktam az elején, holott az intézetis suliban négyes tanuló voltam…

Milyen volt hazatérned? Voltak-e benned kérdések?
Rengeteg kérdés volt bennem! Először is nem tudtam, hogy cigány vagyok, habár tudtuk, hogy kik azok a cigányok: lakott ott Csertőn egy roma család, akik tényleg úgy éltek, hogy állandóan részegek voltak, megkergettek bennünket a faluban. Valószínűleg a viselkedésük miatt utálta őket a falu. Ezzel nem sokat foglalkoztam - annyi elég volt, hogy a házuk előtt futás, mert senkit nem szíveltek.
Először is megjelent Anyám. Ebbe most nem megyek bele, hogy milyen volt Anyámról az elképzelt, idealizált képem…

Menj bele nyugodtan!
Úgy képzeltem, hogy egy gyönyörű szép idős néni, aki nagyon jól tud sütni-főzni; ilyen nénik sürögtek körülöttünk… Nem is tudom elmagyarázni. Ezek a nevelőnők beengedtek az otthonaikba, meghívtak egy-egy hétvégére, foglalkoztak velünk, sütöttek-főztek - nem kihasználtak vagy dolgoztattak, hanem a gyerekeikkel játszottunk. Nem volt távolságtartás, és ez alapján alakult ki bennem a kép: láttam az anyukákat, nagymamákat, és valami hasonlóra vágytam! Aztán ehhez képest megjelent egy fiatal nő az élettársával, aki azt állította, hogy ő az én Anyám… Barna bőre volt, egy baleset miatt elöl hiányzott néhány foga - amit azóta sem csináltatott meg - és néztem, és azt mondtam, hogy: „Nem!” - Nem hittem el, hogy ő az én Anyám!
Ugyanakkor nem mondták el nekem, hogy cigány vagyok, hanem elvittek haza. Ott rengeteg ittas ember fogadott, akik talán a mi örömünkre ittak, és akkor felötlött, hogy kik ezek? Akkor hallottam először, hogy ők cigányok. Visszamentem az otthonba és megkérdeztem, hogy én is az vagyok? És azt válaszolták, hogy igen.

Mit éreztél akkor?
Szomorú voltam. Nem akartam elhinni és nem akartam cigány lenni; amiatt a falubéli család miatt.

Groteszk módon egy idealizált helyzetből kerültél az embert próbáló valóságba: a családodba. Hogy boldogultál?
Befejeztem a sulit a dolgozók általános iskolájában, továbbtanulni nem volt lehetőségem. Belementem sok lopásba, hazugságba, csalásba; de otthon sem láttam mást, nem volt senki, aki példaként működhetett volna. Nem kelt fel anyám az élettársával korán reggel, hogy munkába menjenek, satöbbi. Ezért meg sem kérdőjeleztem a helyességét.
Segédmunkásként dolgoztam, elég rossz körülmények között, kitéve az időjárás viszontagságainak. Ha esik a hó és munkád van, akkor szerencsés vagy, ha nem, akkor így jártál!
Viszont nem volt más lehetőségem, mert nem vettek fel. Akkor sem, ha névtelenül telefonáltam. Például elmondom a Mc Donald’s-os esetem: meglátott az üzletvezető srác, aki azzal indított, hogy megváratott; majd rögtön azzal kezdte, hogy na, de hát itt WC-t is kell takarítani… Akkor leesett, hogy sok esélyem nincs, de azt válaszoltam, hogy remek WC-ket tudok csinálni. Akkor meg azt kérdezte, hogy miért nem próbálom meg a szomszéd étteremben, mert ott is éppen van felvétel…
Szép lassan belejön ebbe is az ember. Megszokja, nem is próbálkozik normális munkahelyet szerezni, mert a temérdek csalódás után nem hiányzik egy újabb kudarc.
Ami ezt az egészet megváltoztatta, az egy öngyilkos gondolat volt. Huszonhárom évesen nem igazán volt életcélom, hogy segédmunkásként éljem le az életem - abszolút nem! Találkoztam rengeteg idősebb, diplomás emberrel, akik ott görnyedtek velem; mert alkoholista lett, mert elhagyta a családja, vagy valahol, valamikor rossz döntést hozott - és nem akartam ugyanúgy végezni… Viszont akárhova mentem, mindenütt falakba ütköztem. Ezért mégsem okolok senkit, mert rengeteg olyan roma családot ismerek, akik tesznek azért, hogy a társadalom ne fogadja be őket; de a társadalomnak sem kellene így általánosítani, hanem képesnek kellene lenniük kiválogatni a kivételeket! Ugyanakkor rettenetesen nehéz volt, és huszonhárom évesen jutottam el arra a szintre, hogy öngyilkosnak kellene lennem…

Meg is próbáltad?
Nem. Mert megismertem Istent és elkezdtem foglalkozni vele…

Nyugodtan beszélj erről!
Nem arról van szó, hogy nem akarok, de annyira extrém ez.

Kíváncsi vagyok rá.
Nézd, van egy srác, aki tizenkét éves korától – amikor szembenézett a nagybetűs élettel – huszonhárom éves koráig azzal van elfoglalva, hogy megpróbálja magát elfogadtatni a társadalommal, hogy megpróbáljon normális életet élni, és eljut arra a szintre, hogy jó, oké, vége, mert már nem akarok semmit az élettől! És öngyilkos akarok lenni, mert nem hiányzik ez már többet!
Leültem egy padra – és most elkapjuk! – és megszólított az Isten. Ez az az Istennel való beszélgetésem – és bárki, bármit mondhat! –, ami lehet, hogy azért volt, mert el voltam keseredve, vagy azért, mert megijedtem, aláírom. Azért, mert tehetetlen voltam, azt még inkább aláírom; tökmindegy, hogy miért szólított meg az Isten, a lényeg az, hogy megtette. Ez pedig egy oltári nagy változást eredményezett az életemben. Elbeszélgettem vele arról, hogy mi a bajom, satöbbi, és ott a padon meg is ígértem neki, hogy ha bemutatkozol, akkor én téged akarlak követni! És ott a padon bemutatkozott az Isten. Ez pedig egy olyan dolog volt, amit sem előtte, sem utána nem tapasztaltam meg. Azt mondta nekem, hogy ha valóban tudni akarod, hogy létezem-e, akkor ne mástól akard megtudni, hanem tőlem - és ha létezem, akkor válaszolok. Hirtelen nem tudtam, hogy mi van vagy hogy van ez? Én pedig megtettem, azt mondtam, ha létezel, akkor válaszolni fogsz! És válaszolt. Ennek már nyolc éve.
Aztán összefutottam egy sráccal, aki elvitt egy gyülekezetbe; amelyik nem akarta bebizonyítani, hogy ők az egyetlen út, amin járni lehet, hanem nagyon természetesen viselkedtek, szeretettel fordultak hozzám. Ebben a közösségben először éreztem azt, hogy nem kell mást mutatnom, mint aki vagyok, mert elfogadnak. És nem csak elfogadtak, hanem segítő kezet nyújtottak. Huszonhárom éves koromban éreztem először a meg-nem-különböztetettséget. Aztán az egyik „pásztor” felajánlotta, hogy elmehetek egy két éves bibliaiskolába. Sok tapasztalatot, információt szereztem Istenről - és mivel amerikai közegben voltam, elég jól megtanultam angolul.
Közben elvégeztem egy tíz hónapos szakács tanfolyamot, melynek kezdetben nem volt semmi értelme, hiszen ahányszor bementem a munkaügyi központba, csak fal, fal, fal - de ez annyiban más volt, hogy a falaknak már volt értelme, mert már Isten által felépített falakba ütköztem, aki valahova terelni akart általuk. A tanfolyamot követően átmentem a bibliaiskolába, ami most Vajtán van, és mivel nem tudtam fizetni a tandíjat; napi négy órát a konyhán dolgoztam. A suli után mentem el Angliába, mert itthon megint csak ismétlődtek a problémák, akárhova mentem munkáért; akkor történt ez a Mc Donald’s-os eset is. Felhívtam a munkahelyet kertvárosból, és mire odaértem valahogy, hipp-hopp, betöltötte valaki azt… Ezek nem engem bántottak meg; éljenek együtt csak saját magukkal!

Milyen volt az életed Angliában?
Leszálltam a repülőről, bementem a városba, megtaláltam a címet, és másnap elindultam munkát keresni. Ekkor bementem egy Mc Donald’s-ba, és a világ legcsúnyább Nője szolgált ki engem - ettől olyan boldog lettem! Egy fekete lány volt, aki csúnya is volt, az arcán ráadásul bibircsókok voltak, de engem ez nem érdekelt, sőt; tetszett, hogy munkája lehet ott! Magyarországon ilyet nem látsz. Szőke, kékszemű, kifogástalan külsejű nők dolgoznak ilyen munkahelyeken - nekem ez idegesítő. Ott viszont tudtam – ebből –, hogy van jövőm! Volt is, mert két nap múlva találtam munkát.

Mennyi ideig maradtál?
Egy évet. Aztán visszajöttem a suliba, ahol most főszakács vagyok.

Tapasztaltál Angliában megkülönböztetést?
Abszolút nem!

Hogy tekintettek Rád?
Ez érdekes, mert az egyik főnököm zsidó volt, a másik meg cseh származású, de mindketten Angliában születtek. Nagyon kedveltek, a mai napig kijárok hozzájuk, amikor leállás van a suliban. Legtöbb helyen úgy kezeltek, mint egy indiait - London amúgy meg tele van különféle nemzetiségekkel, így nem azzal foglalkoznak, hogy milyen a bőröd színe, vagy másképp nézel-e ki. Az számított, hogy megállom-e a helyem adott szituációkban. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy Magyarország a mai napig itt tart! Angliában az volt a fontos, hogy értek-e ahhoz, amit csinálni akarok vagy nem. Erre jó példa a mostani angoltanárnőm – érettségire készülök –, aki lehet, hogy jobban tudja a nyelvtant, mint én – ha jobban tudja? –, de pocsék a kiejtése. Kint meg senkit nem érdekelt, hogy van-e szakácsbizonyítványom: azt mondták, hogy álljak be és csináljam - és ha el tudtam végezni a feladatot, akkor ott maradhattam.
Mondhatom, hogy megfogtam az Isten lábát, mert Vajtán, a „kis Amerikában”, amit az iskola képvisel, nem érzem a megkülönböztetést. De amint kijövök, ott van az elutasítás, és a volt intézetis társaim – akikkel most találkoztam¬ – is ugyanezt mondják. Persze megtanultam máshogy élni: az elutasító szándék mögött is szándékot látok, mert úgy érzem, Isten akar valamit.

Amerikai barátnőd van.
Így igaz.

Ő tudja, hogy cigány vagy?
Hogyne!

Hogy vélekedik erről az egészről?
Jó, Amerika az teljesen más! Amerikában a cigányok menők, oké? Ezt azért tudjátok Ti is! Megtudták, hogy cigány vagyok, onnantól kezdve én menő voltam Amerikában. Cigány, húúúú… de király! Náluk ez abszolút nem téma. A mexikói lehet, de az sem igazán. A Lány nem foglalkozik vele, holott tudja, hogy cigány vagyok. Tudja, hogy a magyarok hogy vélekednek erről - még akkor is, ha ez most egy nagy általánosítás volt a magyar lakossággal kapcsolatban. Úgy szeret, ahogy vagyok: ilyen flúgosan…
Mehet ez így sokáig, amit csinálnak, de ég és föld. Magyarországon senki sem akarja megoldani ezt az egészet, hozhatnak akármilyen törvényt.

Sokat vacakoltak azzal, hogy most roma vagy cigány…
Meg ki akarták írni Budapesten az utcaneveket cigány nyelven… holott szerintem a cigányok nagy százaléka magyarul sem tud olvasni, nem ám cigányul. Akkor meg minek erre költik el a pénzt? Nevetséges!
Meg az, hogy hogyan szólítsanak engem? Figyelj, cigány vagyok, akkor meg hova tegyem magam? Lecigányozhatsz, de te sem vagy száz százalékos magyar; az apád lehet cseh, az anyád sváb, vagy ki tudja, honnan származol… Ha odaállítanak nekem egy száz százalékos magyart, akiről azt sem tudom, hogy nézhet ki: pödrött bajszú, vagy nem is tudom - az cigányozzon le, akkor azt mondom, jó, testvér, tőled elfogadom! Én is Magyarországon születtem, én is magyar vagyok - annyi különbséggel, hogy sötétebb a bőröm. Nagy poén, hogy valaki olyan néz le, akinek szerteágazó a vérvonala…
Ha cigány képviselő lehetnék a parlamentben, teljesen máshogy cselekednék. Jó, tudom; ezeket a képviselőket valószínűleg bábként használják… De tudom, hogy hol van a probléma: ezek a családok úgy nőnek fel, hogy már a szülőknek sem volt példaképük, követhető mintájuk. Nem tudják, hogy mit jelent reggel felkelni, elmenni munkába. A gyermek azt látja, hogy az apja tíz óra körül elmegy otthonról, valamikor hazajön - jó esetben józanul -, totál bunkó az anyjával, sorolhatnám… Nagyon ritka a kivétel. Milyen világképből táplálkozzon ez a gyermek? És ha felnő, akkor ő is köcsög lesz.
Durván hangzik, de az intézettel lehetne ezeket a gyermekeket megmenteni a saját szüleiktől, nem pedig az ilyen-olyan támogatásokkal.
Elmegy az erdőbe ellopni a fát, holott két héttel korábban ötvenezret költött a születésnapi bulijára. „Miért loptad el az erdőből a fát?” – „Mert nem adott az erdész.” Ezek megoldatlan problémák.

Azzal, hogy Te kitörtél ebből az ördögi körből, tudsz hatással lenni visszafele a családodra?
Igen.

Hogy gondolkodnak Ők Rólad?
Anyám, az meglepődött. Nézett egy nagyot, amikor bejelentettem, hogy angolul fogok tanulni, és nem gondolta, hogy sikerülni fog. Különben én sem, de ebben az is benne volt, hogy nem nagyon biztatott senki. Azelőtt sosem adott a véleményemre, most pedig megkérdez. Útközben született egy öcsém is, aki szerencsére teljesen másképp nevelkedik: Anyám is másképp neveli.

Benne van ebben a kezed?
Persze.

Példa tudsz lenni az Öcsédnek?
Szerintem igen. Nagyon csípi, amikor hazajövök, vagy együtt lógunk. Elviszem Vajtára magammal; lásson valami érdekeset is - vagy legalább ösztönözve legyen valamire, angol tanulásra, sportra…

Teljesen véletlenül aktualitása van a beszélgetésnek olyanformán is, hogy az országban mintha önkényesen ítélkeznének emberek faji alapon, a cigányság fölött…
Igyekszem külső szemlélő maradni. Persze látom a hírekben, hallok róla, de nem tudom, mit mondjak erre; mert éltem ebben - és megeshet, hogy az az ember, akit támadás ér, az sem volt talpig szent ember. A média meg felfújja, megváltoztatja… hogy mért jó ez nekik?
Vagy ott van például a Győző, a tévében. Valami borzasztó! Végigmegy egy roma az utcán, és rögtön az embereknek a Győző jut eszébe… oké, én sem vagyok egy géniusz – nem is kell annak lennem –, de az a fickó egy értelmes mondatot nem tud elmondani. A konyhán is megbeszélik a lányok, és ha ők megbeszélik, akkor mindenki: „Láttad a hülye Győzőt?!” - ez például nagyon lenyomja a cigányságot.
Van ez az afrikai srác, aki magyar nótákat énekel; nevetséges! Nem tudok úgy ránézni egy afrikaira, hogy ne ez ugorjon be rögtön… Én nem vagyok rasszista, de ez ugyanaz. Aranyos, jó fej gyerek, de jó példával nem tud szolgálni, meg a Győző sem. Végigmegyek az utcán, és rajta keresztül látnak engem is, és nem adnak nekem kreditet arra, hogy megismerjenek. Mondják: „Majd megnézlek a tévében, Győzi…”

Ha a jövőbe tekintesz, élhetőnek látod-e ezt az országot? Tud-e Neked valamit nyújtani Magyarország?
Magyarországot semmiféleképpen, már csak a saját tapasztalataim okán sem! Lehet, hogy durva, de nem tudok elég hazafias lenni. A múlt rendszerben nem éltem annyit, az új meg nem tetszik; annyira kitett magáért ez a demokrácia – vagy hívjuk, aminek akarjuk! –, hogy semmiféleképpen! Biztos vagyok benne, hogy nem maradok itthon, ha ez a munkám megszűnik. Hová? Eljöjjek Pécsre, hogy mindenhonnan elutasítsanak? Ha nyernék a lottón, talán, de amúgy nem…
Tudod, nem lehet nyertes a cigányág addig, amíg nem kap használható, követhető példát. Olyat, ami inspirálni képes. Erre jó példa a következő: Vajtán van egy cigánytelep. Ott kérdeztem egy tizenhat éves srácot, hogy öreg, te mi akarsz lenni az életben? Azt válaszolta, hogy: „Kemény akarok lenni!” Mondtam neki, hogy ezzel már elkésett, mert túl idős ahhoz, hogy kemény legyen. Erre azt mondta: „Máshoz nem értek.” Én meg azt, hogy haver, akkor ez nem fog menni…

-vj-