Tizenhét

Mondd, játszol velem…? Gyere, ülj ide… úgy velem szembe... és most vedd le az álarcod. - Hogyan? Jaj, hát az nagyon egyszerű. Csak kapcsold ki a világot. Felejts el mindent, amit tanultál, amit tanítottak - mindent, ami befolyásolt… felnőttet, tanítót, segítőt, barátot. Csak vedd le az álarcod… senki másra: kizárólag Rád vagyok kíváncsi.

Nem megy? Micsoda… hisz’ te remegsz… ne félj! Utána visszaveheted - azonnal… dehogy szeretném, hogy bántson a világ… amikor olyan sok a szurkáló, kegyetlen szó, az irigykedő tekintet… tudom, ilyenkor olyan sebezhetőnek érzi magát az ember… - de ne aggódj, mindjárt visszaöltheted páncélodat, s védheted önmagadat, lelkedet, múltadat.

De most egy kicsit –miattam - kérlek, vedd le az álarcod.
Nono, nem csalunk! Már ott is a másik a kezedben…!? Ejnye, na lássuk csak, mit hoztál. Az „Ellenállhatatlant”, a „Kedvest”, a „Vigasztalót”… te aztán készültél, hallod - e. Nagyon köszönöm, de rájuk most egyáltalán nincs szükség…-őket már jól ismerem, szeretem.
Nem, most az igazi arcodat szeretném látni: az eredeti gondolatot, az első arckifejezést… a szépítés nélküli mondatot, a nyers, fogalmazatlan valóságot hallani…
Ne, ne fordulj el…!
Hidd el, jó érzés lesz. Az első légvétel, a megszületés pillanata lehetett hasonló... csak azt érzed, hogy szabad vagy- se kötöttség, se elvárás, se a múlt gondjai, sem a jövő félelmei nem riasztanak… magadat adhatod, nincs következmény, látod, ezt hívják életnek… nem nagy dolog, ne félj - csak vedd le az álarcod. 
… nocsak, ilyen nehéz? Hidd el, egy nagy levegő és már lent is van.
Miattam ne aggódj, hiszen ismersz… nem árulom el titkaidat, nem sértődöm meg… lehet akár túl őszinte vagy kedvezőtlen a vélemény. Ismered haragomat, félelmeimet, titkaimat, álmaimat… biztonságban vagy.
….nézz hát a szemembe, szorítsd meg a kezem… és vedd le az álarcod.
Hogyan…? …ne butáskodj, hát hogyne ismernél…
Mármint úgy érted …-  gondolod, hogy ezek csupán az én álarcaim …?! nem, dehogy, az lehetetlen. Hiszen most sem…
De, ne haragudj, tényleg rajtam maradt. Furcsa, nem is vettem észre… Szóval most… most vegyem le, igaz? tessék…
Állj! Csak, csak egy pillanat… amíg én is veszek egy nagy levegőt… - vagy… tudod mit? Vegyük le egyszerre. Úgy igazságos. Akkor… mondjuk háromra. Egy, kettő...
…várj! Ez… ez nem is olyan egyszerű, igazad van… Sőt…
- Tudod, egyáltalán nem érzem a szabadságot... A fellélegzést, hogy végre önmagam lehetek…- valójában minden mást érzek, csak azt nem… Érzem, hogy bármikor bánthatnak, s én képtelen vagyok védekezni… hogy szavaimmal fájdalmat okozok… s hogy az őszinteségem szeretetlenséget szül... hogy…--------

Nem, köszönöm, jól vagyok… nem remegek, csak… egy kicsit fázom… azt hiszem. Hirtelen túl üres és hatalmas lett minden…

Hm…talán most inkább ne játsszunk, jó? Majd, majd legközelebb… addigra hidd el, nem fogsz nálam jobb játszópartnert találni. Addigra én is megtanulom a szabályokat- (kívülről fújom majd az összeset!), addigra már nem fog semmiféle gondot okozni: mosolyogva dobom le álarcom (egymás után, szép sorjában…), addigra…
- addigra... ígérem:

…felnövök…

- tensi -