Játszik velem a délután: Hangulattal kártyázunk.
Szeszélyes egy lapjárás.
(-…még tartom a tétet!)

A Hangulat. Már megint. Hogy miért mindig engem talál meg…?! Ezerarcú, ezerszínű. Neked kedvest hazudik, nekem szépet, aztán ledobja varázscsuháját, és ráteríti a napra. Na, megint felhős az ég, s borús a hangulat. Csak egyszer sikerülne lefizetni, én nem is tudom. Nem lenne a Szeszély, na meg a Véletlen, hogy a végén már azt sem tudja az ember, kisfiúnak vagy kislánynak született-é-… hát szabad az ilyet!?
Hangulat. Még mindig. Szerintem jól csinálja - valamit nagyon. Egyik pillanatról a másikra úgy programozza kedélyemet, hogy én már csak az eredményen alakíthatok. Persze, csak egy csöppet, hogy utána megint 180° -ot forduljon a világ. Ami reggel szép volt, délután már megszokott (… aki reggel itt volt, délutánra megszökött…) és én már megint semmit nem értek. Pedig aztán nagyon próbálom ám, rágom a szakkönyveket, hogy én, én meg te, én meg mi (meg a szomszéd néni…) én meg ők… de a huszonötödik ragozásnál mindig elvesztem a fonalat. Ki érti ezt? Az semmit, ez mindent megtesz, hiszed, hogy újat nem mutathat, erre önmagából kifordulva –már megint a Hangulat!- újraértelmezheted az egész eddigi repertoárodat. Persze, mindig vannak biztos pontok meg emberek (legalábbis átmenetileg…). Nem észvesztő? Te végre találsz egy vezérfonalat, sokszor sokféleképpen csavart és kifacsart kis világodban, s máris kispadra küldenek, hogy még gyakorold az önálló életet- minek neked holmi segítség, meg társ. Itt az ideje: legyél nagylány (vagy nagyfiú, ha így kérem, jobban tetszik - de megjegyzem, a Hangulat mindenkit bekerít…) Persze ujjongsz meg tapsikolsz, ha jó mederben folyik picinyke életed, és akkor aztán eszedbe sem jut, hogy mindezt el is vesztheted (bár hogyne jutna, mazochista ez a mi fajtánk, olyasféle, akinek még a szeretet is fáj –és fight…-)
Ha meg jön a Rossz meg a Nemsikerült… panaszkodni szótár nélkül is mindig sikerült. S mindig lesz legalább egy - olyannak tűnő vagy átmeneti szerephez illő- barát, szomszéd, ellenség vagy társ, ki csak úgy ráérősen melléd szegődik, s tán épp nem árt. Na, akkor aztán lehet sírni, zokogni (de minek…!?), előbbre úgy sem visz ( de ne mondd el senkinek), s akkor megint nagyot alakít a Hangulat, mert Oscar-díjas színész sem ordít ily nagyokat… fájdalomtól, cserbenhagyástól, átgázolástól, fáradtságtól - na de ugyan, ugyan. Aztán mindenki rájön, hogy valahol gyermek, s ettől megriadva, fejvesztve állítja vissza a rendet. Újra összeeszkábálódik e nagy találmány: az Én Életem, s újra el lesz felejtve- szóval jó mélyre süllyesztve-, hogy megint megbántottak, kicsit vérzett a szív - de én aztán felálltam, s hogy kifogott rajtam…: el ne hidd! A szappanbuborék még mindig sértetlen, s ha egyszer egyedül sírnék: csak véletlen… mert Én vagyok az, ki kijátssza a világot, s kiszáll a meccsből, mielőtt lerántod. S igenis, mellkasomat verve azoknak kürtölöm, kik átmenetileg hallják (s tán csücsülnek a földön…), hogy lásd példámat, nem nagy ügy- a Hangulattal packáztam, s íme –nyert az Ügy. Az én ügyem, az első és legfontosabb: Itt az idő, vedd kezedbe sorsodat! (…)
S újra szép az élet, nyílnak a virágok, te nyújtod válladat, s ha szükséges, kivárod, míg mások sóhajjal, fájdalommal terhelik lelkedet, de ez téged erősít, s ki szenvedőt nevettet, két ember életét teszi újra (vagy még) boldogabbá, s ez olyan, mintha beásnád a gödröt, amiből fél kézzel kimásztál. Valahol ez a része a Jó, s az Igaz, ezt kellene gyakorolni, tudom, nem vigasz, mert nem az igazi a nap, ha nem csókol reggel a szerelmed, meg ha leöntenek a liftben, miután a kávédat lenyelted. De uralkodni –többé-kevésbé- a Hangulat felett, nos, én azt vallom, ehhez kell angyali lelkület. Aztán, ha ki kell törnie, az ellen már úgysem tehetsz, csak az eset után gondold végig, meddig nyalogatod sebed. Nehogy elszaladjon melletted a világ, s csak 100 év múlva vedd észre, hogy mi maradt rád. Vannak pillanatok - hidd el, nem kevés - amikor bőven elég néhány madár, meg csicsergés, amikor végül is hadakozol az ésszel, s tán kineveted magad, csak mert rájöttél: érzel. Lehet, hogy haszontalant, ostobaságot, világmegváltót, de tied a gondolat, és ha valaki megbántott, te találkozol reggel magaddal a tükörben, itt az ideje, hogy elfogadd, s ne dobd el dühödben. Bár tudom, néha az ember nem vágyik a földre, de ne felejtsd, neked itt van az otthonod, s minden nap egy új esély, hogy bebizonyítsd: Te lakod. Mert az ellen aztán mit sem tehet a Hangulat, ha végre a bőrödben jól érzed magadat. S olyankor ragályként igenis terjeszd el, hogy fel mered vállalni: boldog vagy és ember…
Oké, összefoglalom: mosoly kell- nincs mese (s ha nincs jobb ötleted: köszönjük, Emese…)
 

- tensi -