Tizenhét

A régi pincében – ami azóta már nincs meg, régi ház, régi emlék – kezembe akadt az anatómiai atlasz. Írást nem ismerő tekintetem mit sem sejtően szórta szikráit az apró ujjak letörölte pormentes sávok alól kibukkanó kopott címlap apró figuráira. Kinyitottam, lapozgattam, eszembe véstem a látottakat. Megkérdeztem, azt mondták, hogy az annak való, aki orvos szeretne lenni. Megfogott, de akkor még nem tudtam róla. Talán volt egy álmom. És telt az idő.

Eldöntöttem. Orvos leszek.

Ahogy ültem a biológia tankönyv társaságában a régi íróasztalomnál és felpillantottam az éjfél utáni telihold biztatóan dagadó képére, lassan megelevenedett a jövőm. Fehér köpenyben, magabiztosan lépdelek végig az osztályon, minden kórterembe betekintve veszem szemügyre az aktuális beteg-gárda hogylétét, érdeklődöm a változásokról, következtetéseket vonok le, terápiát javaslok és határozok meg, egyszóval – orvos leszek.

Kellemes álomkép, pont eléeendő vállon veregetés ahhoz, hogy megtanuljam, ami a sikeres felvételihez feltétlen szükséges. És ami leginkább hajtott: vágytam arra, amit elképzeltem magamnak! Hittem benne, hogy ez megvalósulhat, éreztem, hogy ha mindent jól csinálok, akkor mindez megtörténik majd velem. Volt egy álmom. És akkor – én leszek a világ legboldogabb embere…

Felvettek.

Először nem hittem el. Csak álltam a bűvös, misztikumok képzelet-ködében tompuló épület kapujában és magamban elhittem: valóra válik az álmom! Természetesen – ahogy minden elsőéves – én is meglepődtem, hogy mi mindent kell első évben megtanulni ahhoz, hogy orvos lehessek. Nekem erre tényleg szükségem van? Sohasem kaptam választ, de a helyzet egyértelmű volt: ha nem tanulom meg, nem jutok tovább, ergo: nem leszek orvos! Tanultam. Mindent megtanultam, legalábbis meg akartam tanulni és a küzdelemnek meg is lett az eredménye. Közben, ha néha nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy véghezvigyem a magam elé kitűzött célt, eszembe jutott az a bizonyos anatómiai atlasz, amiről annak idején abban a bizonyos pincében oly gondosan lefújtam-töröltem a port. Igen! Már akkor tudták az égiek, már akkor sejtettem, de ezt azért mégsem gondoltam volna. Hogy tényleg ennyit kell tanulni! Ezt az akkori eszemmel fel nem tudtam fogni. És ekkor csak lehajtottam a fejem és küzdöttem tovább. Nem láttam még, hogy miként leszek orvos, nem sejtettem, mi vár rám, de tudtam, hogy azok, akik jelenleg is járják a kórtermeket összekötő folyosókat; azok is ezen mentek keresztül. Élt az álmom.

És ahogy az lenni szokott, eljött az idő, ami leginkább megviseli az embert, amit nem szépít a felejtés hullámverésének jótékony párája: a jelen. Kétkedő gondolataimat nemrég utasították ki ellenvetést nem ismerő bizonyosság-falaim: most már tényleg orvos leszek! Lassan megismertem a klinikumot, a kórtermeket összekötő folyosók mindennapi útvonalam részévé váltak, az ágyban fekvő porhüvelyek megteltek lélekkel, érzelemmel. Eljutottam oda, hogy megpróbálhattam megérteni a problémájukat, orvosilag ugyan még nem, de emberileg annál többet tehettem értük. Virult az álmom. Sőt, néha nem tudtam megkülönböztetni az álom-folyosó fodor-univerzumának fénypászmáit a kreditpontos kurzus katalógus-központú hangulat-szürkeségétől. Beleéltem magam. Ez volt a legnagyobb hiba…

A busz leghátsó ülésén gubbasztok, kezemben a hátizsákom, amiben az aznapi órákra szükséges füzetek, könyvek rejtőznek – hasztalan. Jaj, ha tudnátok kedves jegyzetek, tollak és füzetek, ha tudnátok, hogy ma mennyire feleslegesek vagytok! Teher vagytok a kezemben, cipelhetlek titeket oda-vissza, semmi értelme. Hiszen ma nem az előadó jól ismert padját fogom díszíteni, nem a kopott szemináriumi terem táblájára hunyorítok – ma azért keltem fel, hogy a jövőmért tegyek. De nem úgy, ahogy eddig. Nem tanulással, lelkesedéssel, nem a mentoraim gyámja alatt, sorstársaim szava mellett, a kémcsövek rengetegében, a patkányok eredményével, kávé szünetével. Volt egy álmom. Ez az álom ma – haldoklik…

Pedig én tényleg mindent megtettem! És mégis ki akarnak szúrni velem? Én csak jót akartam. A folyosó, a betegek… Az álomkép egyre fodrozódik, de a fodrokat néha szét- széttépi egy-egy politikuskéz. A hitem, amit az álmomba fektettem, lassan a fodrokkal hány bukfencet az enyészet karmai között. Talán vége?

Nem!

Nem ezért tüsszentettem a portól párévesen, nem ezért emeltem fáradt-könnyes tekintetem a félholdra annak idején, nem ezért hitettem el magammal, hogy igenis megéri feláldozni azt a pár aranyévet az orvossá válás oltárán! Nekem álmom van, célom! Terveim, melyeket nem húzhat át némi felsőbb viaskodás, nem vethetnek ki vasmacskát egy évtizedre, melynek köteléke lelkemhez, szabadságomhoz van csomózva. Ne más mondja meg nekem, hogy mi életem értelme, ne más suttogja mögöttem a fülembe, hogy kinek kell szolgálnom – úgy, hogy arcát nem látom. Ne más jelölje ki a folyosót, ami összeköti a kórtermeket. Ne más szabja meg, hogy ki kerülhet a kórtermekbe, és hogy – milyen lélek költözzék az ott fekvő porhüvelyekbe…

Ez a mi dolgunk. Hiszem, hogy meg tudjuk oldani. Hiszen ezért tanulunk. Ez az álmunk.

Hiszen mikor is a legszebb az álom? Nem akkor, ha valósággá válik?...

-latyak-