Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

napi1 - Chopin - az utolsó bejegyzés.

2011.01.31. 17:17 tizenhét

 

Az 1843-as év vége súlyos betegséget jelentett számára. Csak a következő tavasz beköszöntével nyerte vissza ismét az erejét. Aztán olyan hírt kapott, amelytől újra összeomlott: május 3-án elhunyt édesapja. Fryderyk belázasodott, bezárkózott szobájába és senkivel sem akart találkozni. Miután kicsit magához tért, Sand magával vitte

Nohant-ba, abban bízva, hogy mint már annyiszor, jótékonyan hat rá a falusi környezet. Így is történt, és állapotát tovább javította, hogy Ludwika nővére is meglátogatta, akivel 10 nap leforgása alatt bejárták egész Párizst.
Időközben újabb konfliktus volt kibontakozóban: George Sand fia, Maurice gyermekkora óta gyűlölte Chopint. Mindig féltékenyen nézte, anyja milyen gyöngéden gondoskodik Fryderykről, mintha így elvette volna az ő kizárólagos tulajdonát. Ahogy felnőtt, immáron Nohant urának tekintette magát, amit lépten-nyomon éreztetett Chopinnel. Önző, délceg fiatalember volt, középszerű festői tehetséggel megáldva. Az elvetélt festőművészt édesanyja azonban bálványozta, mindig példaként állította húga, Solange elé. Chopint minduntalan megalázó helyzetekbe kényszerítette, és George elvakult anyai szeretetével minden pillanatban fia mellé állt.
A konfliktus 1846 nyarán teljesedett ki: mire Chopin megérkezett a birtokra, szinte teljesen kizárták a ház életéből. Egy hangos szóváltás során, első alkalommal vettette oda George-nak, hogy fontolgatja a szakítást:
 

„Jól tettem, hogy kicsit dühöngtem valamelyik nap; legalább mondhattam neki néhány őszinte szót, és megfenyegethettem, hogy egyszer még elegem lesz ebből.”

– írta július 24-i levelében.


 

Kapcsolatuk lassacskán teljesen elmérgesedett, érezte Fryderyk, hogy az asszony terhére van, és ő magának is elege lett a viszonyból, ugyanakkor görcsösen félt a magánytól. Mégis, a szokásuktól eltérően egyedül hagyta el Nohant, Sand csak következő év februárjában követte, és elkezdődött közös életük utolsó két hónapja. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy mind több volt mindennapjaikban az ütközőpont, a külvilág ebből semmit sem érzékelt, úgy jelentek meg a társaságokban, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne.
 

„Chopin […] megváltozott, egész másképp viselkedik velem: már nem pusztul el a halálos szerelemtől, amelyet képtelen voltam viszonozni.”

– írta Sand július 18. és 26. között.
 

A helyzetet azzal próbálta magyarázni, hogy a férfi vonzódik Sand tizenkilenc éves lányához.
 

„Micsoda megkönnyebbülés ez nekem! Milyen gúzsba kötő kötelékek szakadtak most el! […] Micsoda csodás jövő tárul elém e szenvedéssel és halálos unalommal teli múlt után” – írta később Emmanuel Aragónak.


Chopin így foglalja össze Ludwikának szóló levelében a dolgot:

meg akart szabadulni a lánytól és tőlem, mert kényelmetlenek voltunk a számára. […] Úgy gondolja majd, hogy igazságos és engem nevezett ki ellenségének.”
 

Szakításuk végérvényes volt. Később is csak véletlenül botlottak egymásba.
Élete utolsó évét megelőzően ismét súlyos betegség gyötörte, azonban 1849 tavaszán jobban érezte magát, így újra belevetette magát a munkába: visszatért a komponáláshoz.
Megírta két – mint utóbb kiderült – utolsó darabját, a g-moll és f-moll mazurkát. Megpróbálta összegezni pedagógiai tapasztalatait is, Méthode des méthodes címmel kezdett tankönyvet írni, amely sosem készült el, csak töredékek maradtak az utókorra.
Utolsó napjaiban barátai, ismerősei Párizs legkülönbözőbb részeiről érkeztek, hogy búcsúlátogatást tegyenek. Az utolsó éjszakán mellette virrasztott Ludwika, Marcelina Czartoryska, Solange, Guttman és Albrecht, 1849. október 17-én, hajnal két óra tájban érte a halál.


Október 30-án fekete bársonnyal vonták be a párizsi Szent Mária Magdolna-templom homlokzatát, két aranybetű állta a kelmén: F. C. Sok ezren vettek részt a gyászmisén, ahol felhangzott Mozart Requiemje, Chopin e-moll és h-moll prelűdje, a b-moll szonáta Gyászinduló tétele. A mise után a Père Lachaise temetőbe indultak a gyászolók.
A temetést követően Ludwika, testvére személyes holmiját, kéziratait, emléktárgyait és Fryderyk szívét Varsóba vitte, ez utóbbit később, urnájával együtt falazták be a Szent Kereszt-templom egyik oszlopába.

 


„A varsói születésű Fryderyk Chopin, aki szívében lengyel volt, a tehetsége okán világpolgár, eltávozott e világból. […]
Titokzatos könnyedséggel felelt meg a művészet legnehezebb kihívásának – úgy szedte le a mezei virágokat, hogy nem rázta le róluk sem a finomabb harmatot, sem a virágport. És e virágokat a csillagokra, a meteorokra, vagy akár a bolygókra, az egész fénylő Európára sugározta szét a művészet ideáljával. […] Kochanowaki volt az első Sobótkiban, aki a művelt világ költészetét adta át a népnek – a zenében Chopin tette ugyanezt.”

Cyprian Kamil Norwid, 1849. október 25.
 

 

 

Vége.

-vj-

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr112626986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása